Siem Reapban lenni nagyjából pont olyan, ahogy az ember egy ideális nyaralást elképzel: medence a hotelben, napsütés, a város tele van szórakozóhelyekkel, jó éttermekkel, piacokkal - szóval ott lenni egészen nyugis érzés volt. Nem véletlen, hogy hét nap helyett inkább tízet maradtunk. 

Angkor mellett a személyes kedvencem a Night Market volt, de a kedvenc ír bárunkban is jókat mulattunk, a helyiek pedig elképesztően aranyosak voltak. 

Viszont amikor kimotoroztunk a városból, lesújtó látványban volt részünk: először egy úszó faluhoz mentünk, ebből rengeteg van Siem Reap környékén, szerveznek ide turista kirándulásokat, csak vigyázni kell, mert természetesen le akarják húzni az embert. Mi saját magunk mentünk motorral (a közlekedés egészen elképesztő, attól, hogy jobb oldali menetirány van, mindenki ott megy, ahol jónak látja), és 1 dollárért mentünk be egy ilyen kis falucskába: nagyjából 20 házikó cölöpökön, egy kis út, mellette pedig víz tavirózsákkal, nagyon hangulatos. Ám az itt látható szegénység eléggé elveszi az ember kedvét, a szemétről nem is beszélve.

Innen még elmotoroztunk a Tonle Saphoz, ami a Siem Reap közelében található tó, melyet egy folyó köt össze a Mekonggal, így lehet lehajózni Phnompenbe, a fővárosba. Az út odáig elkeserítő: szemét és szegénység mindenütt. Amint elhagyjuk a turistáknak köszönhetően virágzó várost, azonnal megmutatkozik Kambodzsa igazi arca: szemetet gyűjtögető, meztelen gyerekek, az összeomlás szélén álló lakóházak, és műanyag üvegek tengere mindenhol. 

Kambodzsa véres történelme még mindig jelen van mindenhol. Elég volt csak beszélgetnünk a hotelünk igazgatójával vagy éppen a pincér fiúval: mindketten elveszítették az édesapjukat, bár nem konkrétan az 1970 és '75 között uralkodó Vörös Khmer rezsim alatt, ahol a lakosság mintegy egy negyede, nagyjából 1,5-2 millió ember halt meg kivégzések vagy éppen az éhezés miatt, hanem később, ez ugyanannak a korszaknak a szomorú következménye. Igaz, az új generáció már egészen más szellemben nőtt fel, még ők is érzik ennek a borzalmas időszaknak a maradványait. 

Siem Reápból egy érdekes úton jutottunk át Phnompenbe, ami azzal kezdődött, hogy a kisbusz, amire a jegyet vettünk, nem találta meg a hotelt, ahol fel kellett volna vennie, így elment nélkülünk. Tuk-tukosok vittek minket ide-oda a nagy bőröndjeinkkel, hogy ha már kifizettük az utat, akkor valamilyen módon mégiscsak eljussunk: kézről-kézre adtak, végül találtak egy minibuszt, ahol volt még hely. És itt a helyet idézőjelbe kéne raknom: a 9 személyes minibuszban 17-en utaztunk, de ez igazából senkit nem zavart, a gyerekek leültek az ülések közé a földre, mi pedig olyan szerencsések voltunk, hogy az anyósülés két helyét kaptuk, így nagyjából el is fértünk. Az egyetlen negatívum ebben az volt, hogy végignézhettük, hogyan vezet a sofőrünk, és őszintén mondom, amikor halálfélelemről beszélek, akkor egyáltalán nem túlzok!

Megérkezni Phnompenbe egészen más, mint például Bangkokba. Megfogadtam, hogy nem fogok nagyon személyeskedni, de most mégis őszintén elmondom, milyen érzés volt ott lenni: rossz.

Talán csak Bangkok, vagy a tényleg olyan kedves Siem Reap után volt óriási csalódás a főváros, de egyáltalán nem keltett bennem jó érzéseket. Több helyen olvastam, hogy az egyik legbarátságosabb főváros Ázsiában, ennek ellenére nem tervezem, hogy még egyszer visszamegyek. 

Phnompen olyan szemetes, hogy ritkán látni ilyet, pláne egy városban, tele van patkányokkal, és bár az emberek nagyon kedvesek, mindent megtesznek azért, hogy minél több pénzt húzzanak le a turistákról. Így aztán hirtelen a szoba ára felment, a víz az étteremben mégsem annyiba kerül, mint először tűnt, a tuk-tukos is megpróbál néhány centtel többet kérni- szóval az egésznek átverés szaga van.

Nem is sok mindent csináltuk a három nap alatt, amit ott töltöttünk: jártuk a várost, ami gyakorlatilag lehetetlen, mert járda nincs, ha van, akkor motorok állnak rajta, az autók őrült módon közlekednek, ráadásul mindenki figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert sok a rablás (motorról lekapják a sétáló ember táskáját, vagy a mobilját a kezéből), és este ne nagyon sétáljunk egyedül az utcákon. Azért elmentünk megnézni a királyi palotát és a Nemzeti Múzeumot, ahol egyébként rengeteg, Angkorból származó kincs található, ez valóban érdekes. A Mekong, ami a várost ketté szeli, nagyon szép, és egy esti sörözés valamelyik magas hotel tetőbárjában kicsit olyan érzéssel tölti el az embert, hogy mégis jó ez a város.

Aztán elmentünk a Tuol Slengbe. A Pilóta nem igazán kívánkozott vissza, volt már ott több, mint húsz évvel ezelőtt, és bár a hely állítása szerint megváltozott, ugyanolyan nyomasztó maradt. A Tuol Sleng, vagyis az S-21 szebb napjaiban egy iskola volt a fővárosban, a Vörös Khmer idejében azonban börtön és kivégzőhely lett belőle, az országban a legnagyobb. Több, mint tízezer embert tartottak itt fogva, amelyet összesen hét élt túl. Az osztálytermeket ici-pici börtöncellákká alakították, ahol a fogvatartottakat kínozták, éheztették, munkára kényszerítették (pl. megásatták velük a saját sírjukat), végül pedig vagy ezekbe haltak bele, vagy egyszerűen kivégezték őket. 

A börtön ma múzeumként üzemel, a falait a több ezer fogva tartott fényképe borítja be: férfiakat, nőket és gyermekeket is kivégeztek itt. Az őrök válogatott kínzásokat alkalmaztak azért, hogy vallomásra bírják az ott lévő embereket, akik azt sem tudták, mit követtek el. A szernyű ebben az, hogy maguk az őrök is áldozatok voltak, hiszen aki nem volt hajlandó teljesíteni a feladatát, ugyanúgy kivégezték.

Talán Kambodzsa véres történelem, az emberek szemében látható szomorúság, vagy a fejlődésnek indult, de még gyerekcipőben járó Phnompen volt az, ami miatt úgy döntöttünk: ebből a városból elég három nap, és menjünk inkább haza. Ami az esetünkben még majd' két hónapig Thaiföldet jelenti.

A szállodából a reptérre mentünk, onnan pedig Bangkokba repültünk. Nagyjából hajnal egy körül értünk a hostelbe, ahol béreltünk egy szobácskát, és három óra alvás után mentünk is vissza a reptérre. Hulla fáradtan, de boldogan ültünk be a repülőbe, majd buszoztunk Surat Thaniból Donsakba, hajóztunk onnan a Nathong Pierre Koh Samuin, majd taxiztunk Lamaiba, ahol most is vagyunk. A következő napokra leginkább tengerben fürdést, motorozgatást és napozást tervezünk, ha az idő is úgy akarja (a monszun itt még nem ért teljesen véget), aztán pedig tervezgetjük, mi legyen a következő állomás.

Órákig gondolkoztam, hogy mit is írhatnék arról, milyen Angkorban lenni, de még mindig nem nagyon tudom a választ. A hely egyszerűen lenyűgöző, sem elmondani, sem lefényképezni, de még elképzelni sem nagyon lehet. 

A park maga a Khmer Birodalom egykori fővárosának területe volt 800 és 1400 között, akkor épültek azok a ma is látható templomok, amelyek miatt Kambodzsába tényleg el kell jönni. Nagyjából ezer templom van a több százezer négyzetkilométeres területen, amelynek nagy részét még mindig a dzsungel takarja. Amelyeket viszont megtisztítottak többé-kevésbé az erdőtől, azok mind csodálatosak.

Mi az egy napos jegyet váltottuk ki, méghozzá azzal a trükkel, amelyet a neten olvastunk: ha az ember délután 5-kor veszi meg a jegyét, azzal bemehet aznap, majd a következő napon is, így első nap egy kis ízelítőt kap a naplementében tündöklő templomokról, majd a következő napon reggeltől naplementéig bent lehet, hogy legalább egy kis részét be tudja járni.

Ehhez az egész kiránduláshoz természetesen elengedhetetlen egy szuper tuk-tuk-os, mi a szállodánk saját sofőrjében találtuk meg ezt a személyt, aki mindkét nap készségesen vitt bennünket templomról templomra, várt ránk, amíg mi megpróbáltuk befogadni a látottakat, mesélt izgalmas részleteket és persze a saját élményeit is. Az látszik rajta is, és az összes kambodzsain, hogy elképesztően büszkék a történelmükre - legalábbis erre a részére, sajnos azonban vannak évek, amiket a legjobb lenne meg nem történtté tenni. Ettől függetlenül Mr. Hoi (na jó, nem tudom a pontos nevét) a lehető legjobb választás volt az ősöreg motorjával, amit néha percekig nem sikerült berúgni.

Az első délutánon azt tanácsolta, nézzük meg Angkor Watot, a park (és a világ) legnagyobb vallásos épületét. Rengeteget olvastam róla, nagyon sok fotót láttam, és nagyon-nagyon izgultam, milyen érzés lesz, amikor a dzsungelből kibukkan az impozáns templom - na, hát nem csalódtam! Már messziről annyira lenyűgöző látvány volt, hogy alig hittem el, hogy tényleg itt vagyok! 

A legtöbb templom, Angkor Wat is 5:30-kor zár, bemenni aznap nem tudtunk, de így is minden percet megért, amit ott tölthettünk. Számomra nehéz volt elképzelni, hogy mi tarthat olyan sokáig bejárni egy templomot, aztán amikor egyre közelebb értünk a templom külső falához(még csak itt járunk??) megértettem, hogy miért elképzelhetetlenül kevés az egy nap. 

Ez a délutáni látogatás csak még izgatottabbá tett, úgyhogy alig tudtam aludni.

Reggel 8-kor indultunk az igazi túrára, kedvenc tuk-tuk sofőrünk készségesen várt ránk. Elmondta, hogy választhatjuk a kis túrát és a nagy túrát: a kis túra reggeltől délután 1-2-ig tart, és ha még nem purcanunk ki a hőség és a rengeteg gyaloglás után, délután megmutat még pár templomot. Őszinte leszek: azt gondoltam, napokig tudnék pihenés nélkül sétálgatni a romos templom között, de a kambodzsai "tél" nem feltétlenül kegyes a turistákhoz, a tűző napon, forróságban túrázni elég embert próbáló. 

Mivel Mr. Hoi is tudta, meg mi is olvastuk már, hogy a legtöbb szervezett túra Angkor Wat-nál kezdődik (a napfelkeltével, amit mi azért hagytunk ki, mert több ezer ember csődül ilyenkor a templomhoz), így mi nem oda mentünk először hanem Angkor Thomba. Ez egy egészen elképesztő méretű terület, hatalmas vizesárokkal körülvéve, és több templom is található itt.

Mindenek előtt a vizesárkokról szeretnék egy picit szólni: engem is lenyűgöztek az elképesztő méretek, több kilométer hosszú és széles tavak és csatornák veszik ugyanis körül a templomokat. De ami valóban elképesztő ezekben, hogy mind-mind emberi kezek által ásott árkok - a két legnagyobb víztározó egyenként 1,7 kilométerszer 8 kilométer nagyságú, több, mint 40 millió köbméter víz tárolására alkalmas. És ez mind kézzel készült. Na ez a Pilóta számára a legcsodálatosabb egész Angkorban: ahányszor meglátott egy csatornát, csak annyit mondott: "És ezt emberek csinálták...! El tudod képzelni, mennyi munka volt??" Nem, nem igazán.

Angkor Thomban rögtön a kedvenc templomomat néztük meg először, mármint akkor azonnal a kedvencem lett, és bár a többi is mind tetszett valamiért, ez nőtt leginkább a szívemhez.

Bayon a maga hatalmas, mosolygó Buddha fejeivel egyszerűen lenyűgözött, kintről és bentről egyaránt. A millió kínai turistát leszámítva elképesztő volt ott lenni!

Tuk-tuk sofőrünk elmondta, milyen úton menjünk, így azt követtük (jó 2-3 órás gyaloglás), így Bajonból Baphuonba sétáltunk, ami egyébként nem volt hosszú út, na de ez a templom 34 méter magas, így az elképesztően meredekre kialakított falépcsőn felmászni kész mutatvány volt. De természetesen megérte: innen gyönyörű látványt nyújt a templom falának bejáratát a szentély bejáratával összekötő híd. Lemászni még rosszabb, komolyan, tériszonyosoknak csak módjával ajánlom.

Innen egy kis erdős részen sétálunk át az Elefántteraszhoz, ami az egykori királyi palotát körülvevő, több száz méter hosszú és gyönyörűen díszített terasz, majd a szinte azonnal mellette található Leprás király teraszához. Nevét, ami nem túl bizalom gerjesztő, az itt található (ma az eredeti a Nemzeti Múzeumban van) nagyjából ember nagyságú szoborról kapta, melynek kezein és arcán leprához hasonló foltok jelentek meg.

A túra végén tuk-tuk sofőrünk (száz másikkal egyetemben) várt ránk, és elvitt minket a leghíresebb templomba, Angkor Watba. Nagyon ügyes volt, ugyanis a hátsó bejáratnál tett ki, így olyasmire volt lehetőségünk, amiről nem is álmodtunk: lefényképezni Angkort úgy, hogy egyetlen turista sincs a képen. A templom falán túl aztán persze már más volt a helyzet, de elképzeléseimmel ellentétben elviselhető mennyiségű ember volt ott éppen. 

Maga Angkor valóban elképesztő. Hatalmas. Óriási. Leírhatatlan. Képet tudok mutatni, de hogy elmondjam, milyen ott lenni, igazából lehetetlen, úgyhogy ezt most meg sem próbálom. 

Innen sofőrünkkel elmentünk volna ebédelni, de nem is voltunk annyira éhesek, a parkbeli árakat látva pedig még az a kis étvágyunk is elment (elképesztő, tényleg, máskor viszünk szendvicset!), úgyhogy tovább mentünk. Nem csináltuk meg az egész nagy túrát, de a délután hátralévő részében megnéztünk még néhány templomot. 

A másik kedvencem azért nagyon érdekes, mert a többivel ellentétben itt kevésbé irtották ki az erdőt: egyrészt érdekes látvány, másrészt valószínűnek tartom, hogy ha a falakat összeszorító fojtó fügéket kivágnák, minden összeomlana. Utálom ezt leírni, de biztos sokaknak innen ismerős: Ta Phromban forgatták ugyanis a Tomb Raidert, amit én nem is láttam, meg nem is érdekel, mindenesetre nem csodálom, hogy ezt a díszletet választották. Egészen elképesztő látni, hogy amint az emberek elhagyták a templomot, a természet azonnal visszavette az uralmat felette!

A következő templomunk Prah Khan volt, ez hasonló Ta Phromhoz: itt sem tisztították meg teljesen a romokat a benőtt fáktól, amelyek kezdik visszahódítani a területüket. Ez a templom sokkal romosabb állapotban van: látható, hogy a tudósok beszámozták a köveket, de visszaépíteni a templomot nagyjából olyan, mint egy elképesztően bonyolult puzzle. 

Innen jött a Pilóta legkedvencebb része: Neak Pean. És hogy miért is a kedvence? A templom egy mesterséges szigeten áll Dzsajatataka baraj, vagyis egy hatalmas víztározó közepén. Igen, ez is kézzel készült, ezt is emberek ásták ki! Maga a szentély egyébként érdekes, hiszen nagy medencékből és oltárokból áll, mind gyógyító célt szolgáltak (ahogy olvastam, még ma is végeznek szertartásokat itt). 

Innen még két templomot néztünk meg: az első, Ta Som egy szintén romos templom, melynek a legszebb a bejárata, egy hatalmas fa enged belépést, amely az ajtó köré nőtt.

Az utolsó pedig, amit meg tudtunk nézni, Pre Rup volt, ami kinézetében leginkább Ayutthaya templomaira hasonlít, ugyanis téglából és agyagkőből készült. Itt már ezer ember várta a naplemenetét, úgyhogy gyorsan lemásztunk (nagyon magas, nagyon meredek lépcsők), visszaültünk a tuk-tuk-ba, és a park utolsó napsugarait a királyi úszómedence, a Srah Srang partjáról néztük. 

Ami számomra teljesen biztos: életem egyik legnagyobb élménye volt itt lenni, és az egy nap nagyon kevés, így mindenképpen szeretnék még visszajönni! Nagyon fárasztó volt, de minden perce megérte, olyan elképesztően csodálatos ez a hely. 

Tavaly év elején, amikor Ázsiában jártam, azt mondtam: ha még egyszer eljutok ide, egy dolgot mindenképpen látni szeretnék, ez pedig Angkor Kambodzsában. Így amikor idén arról beszélgettünk, hova is utazzunk a térségben, számomra nem volt kérdés, hogy ide szeretnék jönni. Szerencsére úgy alakult, hogy Bangkok után egyenesen ide tudtunk jönni, így nem is kellett olyan sokat várnom arra, hogy élőben is megnézhessem a világ (szerintem) egyik legelképesztőbb helyét.

Előtte azonban szeretnék egy picit Kambodzsáról mesélni. Mindenekelőtt pedig az ide vezető útról. A legtöbb utazó, akivel találkoztunk, Bangkokból jött, így össze tudtuk hasonlítani az élményeinket. 

Az első és legdrágább lehetőség a repülés, Bangkokból több járat is repül Siem Reapba, ez az a város, amely mellett Angkort találjuk. Igazi turista paradicsom, Pub Street, Night Market, bárok, kocsmák, vásárlás, ami szem-szájnak ingere, mindez a thai árak töredékéért. 

Könnyedén át lehet jutni busszal is Bangkokból, több iroda is foglalkozik ezzel, ez szintén egy drágább megoldás, de a repülőhöz képest természetesen olcsó, arra viszont figyelni kell, hogy bár szinten minden iroda azt mondja, hogy a busz közvetlenül Siem Reapba mennek, a legtöbbnél a határon át kell szállni, így az igazi problémát nem kerültük el. Az igazi probléma ugyanis a határ.

Mi végül vonattal jöttünk a határvárosig, ami Aranyaprathet a thai oldalon. 400 forintnak megfelelő thai bath-ot fizettünk ezért a mutatványért, 6 óra a 3-ad osztályon, teljesen kibírható! Itt tuk-tukba be, majd a határon ki. Szerencsénkre épp elállt az eső, így nem áztunk meg, csak a sárban dagonyázva, a pocsolyákat így-úgy kikerülve kellett a nem éppen hátizsákos turistákhoz illő csomagjainkkal tekeregni az embertömeg között, akik valamit el akartak adni, valamivel le akartak húzni, hamis vízumot ajánlottak, és hasonlók. 

Előtte órákat böngésztük a netet, ugyanis véletlenül kiderült számunkra, hogy ez a határ nem olyan, mint képzeltük. Minden arról szól, hogy ha csak kevéssel is, de okvetlenül lehúzzanak (ha meg lehet sokkal, az még jobb!). Nagyon kell vigyázni, mert rengetegen adnak el hamis vízumot, ami miatt később fájhat a fejünk, de ha nem is ezzel próbálkoznak, akkor mindenféle kitalált összeg kifizetésére akarnak kötelezni. És nem csak az utcán egyenruhában lófráló, teljesen átlagos szélhámosok, hanem maguk a határőrök is. 

Elolvastuk a legjobb tanácsokat, és meg is fogadtuk őket: a tuk-tuk-osnak azt mondtuk, hogy már van e-vízumunk (ami nem volt), és már sokszor jártunk itt (ami nem igaz), így ne vigyen a szélhámosokhoz, mi pontosan tudjuk, hova akarunk menni (amit nem tudtunk). Ahogy kitett, rohamléptekben mentünk el a közben ránk rontó helyiek mellett, és a tippek és videók alapján átmentünk a jobb oldalra, onnan egyenesen az F1 épületbe, ami a külföldi belépőknek van fenntartva. Itt kiléptünk Thaiföldről mindössze néhány perc alatt, én meg már azt hittem, a nehezén túl vagyunk.

Innen jön a vízum kiadó ablak, egy másik épületben, újabb sár, újabb pocsolyák. Ki kellett töltenünk a formulát, és ahogy megírták, 30 dollár a vízum (van szegény Kambodzsának saját pénze, a riel, de vízumot azzal nem lehet fizetni), és ahogy megírták, plusz 100 bath. Hogy mire, azt nem tudta megmondani a határőr, az csak van. Aztán ahogy tanácsolták más utazók, egyszerűen mondta a Pilóta, hogy nem. Innen jött kínos 5 perc, ami ezzel a beszélgetéssel kezdődött:

-Ha nem fizeted ki, akkor menj vissza Thaiföldre.
-30 éve nem voltam Kambodzsában, és most visszaküldenél Thaiföldre?
-Jártál már Kambodzsában?
-Igen.
-Akkor meglátjuk, mit tehetünk.

Néhány perc várakozás, néztünk az őrökre, ők valamit beszéltek rólunk thaiul, néztek vissza ránk, nevetgéltek, majd amíg az útleveleink nélkül ücsörögve azon gondolkoztunk, vajon kapunk-e vízumot, hirtelen minden megoldódott, már fizetni sem kellett, mehettünk a Kambodzsai határhoz. 

Innen pedig szinte véget is ért a sztori, már pénzzel sem akartak lehúzni, kaptunk pecsétet, mehet a 30 nap. 

Korábbi olvasmányaink alapján nagyon jó időben érkezhettünk, hiszen a vonaton is kevesen voltak, a határnál pedig 10 percnél többet sehol sem vártunk (mások 4 órát is szenvedtek ezzel), ráadásul, mivel az utolsó fehér emberek között voltunk, már a szélhámosok nagy része is eltűnt. Bangkokból egyébként 5:55-kor és 13:05-kor indul vonat, és sokan azt írták, hogy a későbbivel nem lehet átérni a határon (a thai oldal 8 vagy 9 órakor zár - ez végül nem derült ki, mindenhol mást mondtak), nekünk a nagy forgalom nélkül 3/4 óra alatt sikerült a mutatvány. 

Miután átértünk, beültünk egy taxiba, ami nagyjából 10.000 forintnak megfelelő dollárért vitt el hármunkat (útközben összeszedtünk egy holland turistát is, akinek fogalma sem volt semmiről), és nagyjából két órás út után megérkeztünk Siem Reapba. 

Az érkezés még egy utolsó meglepetést tartogatott, amikor a taxisofőrünk elhozott minket a hotelhez. A bookingon foglaltuk a szállást, ahol a térkép azt mutatta, a város központjában fogunk lakni. Hát, amikor az autó elkezdett kivilágítatlan, sötét, elhagyatott utakon menni, eléggé meglepődtünk, majd megálltunk egy szép, de (úgy tűnt) a semmi közepén elhelyezkedő hotelnél. Nagyot néztünk, kiderült ugyanis, hogy idő közben a belvárosból elköltöztek, úgyhogy most egy legelő mellett helyezkedik el a szállás. Először elég mérgesek lettünk, be is mentünk a centrumba, hogy foglaljunk egy másik szállást, de végül úgy döntöttünk fáradtan és éhesen, hogy inkább megnézzük az eredetit. És milyen jól tettük! Igaz, tényleg a város szélén van, de elképesztően aranyos és kedves hely, szuper személyzettel, szép szobával, medencével, normális áron, ráadásul éjfélig tuk-tukkal hoznak-visznek teljesen ingyen, ahova csak akarjuk. Végül abszolút ajánlós a hely, így ha valaki Siem Reapba érkezik, és egy igazán jó hotelben szeretne lakni, annak a The Secret Villa Garden tökéletes döntés lehet!

És hogy milyen is Angkor, a hely, ami miatt ide utaztunk? Hamarosan elmesélem!

Ha Bangkokban járunk, nagyjából ezer utazási irodát találunk, amelyek különböző egynapos programokat kínálnak, így el lehet jutni a tigrisfarmra, az úszó piacra, vagy éppen Ayutthayába. Mi az utóbbit választottuk, de ahogy kalandvágyó utazókhoz illik, kihagytuk az ügynökségeket, és megszerveztük a kirándulást magunk. Erősen ajánlom mindenkinek ezt a lehetőséget, mivel az irodák nagyjából 900 bath-os (7200 ft.) árat számolnak fejenként, de ha egy picit vagányak vagyunk, akkor a buszos túra helyett felszállunk a bangkoki vonatra, és fejenként 40 bath-ért (320 ft.) megjárjuk oda-vissza. Jelzem, ez a drágább lehetőség, a lassabb vonat 15 bath (120 ft) utanként.

A vonat ezért a pénzért 3-ad osztályú, teljesen normális, légkondi helyett van benne ventillátor, és ha lehúzzuk az összes ablakot, akkor aztán teljesen friss lesz a levegő. Az ülések kemények, hely viszont van, legalábbis nekünk volt. Az út 70 kilométer, nagyjából 2 óra, ebből az első alatt érünk ki Bangkok belvárosából, de szinte olyan, mintha el sem hagynánk a várost, így a vidéki Thaiföldből sokat nem látunk. Megjegyzem: a vonatból tud nagyon szomorú látványt nyújtani Bangkok igazi, szegény arca!

Amint kilépünk a vasútállomásra, és átsétálunk a főúton (óvatosan, még mindig jobbról fognak először elütni!), találunk éttermeket és kölcsönzőket. A parkot be lehet járni tuk-tukkal, biciklivel vagy motorral. Mi a motort béreltünk, egy személyit vagy jogsit kell a kölcsönzőnél hagyni, aztán egész napra miénk a bringa, 200 bath-ért (1600 ft.). Viszont tényleg, TÉNYLEG csak az kölcsönözzön motort, aki tud Ázsiában vezetni: a thaiok elég állatok tudnak lenni, ha közlekedésről van szó, és mivel bal oldalon haladnak, nagyon könnyű elvéteni a dolgokat - egy motorbaleset pedig tényleg elronthatja a nyaralást. A biciklire ugyanez vonatkozik, de az legalább lassabb. 

Ehhez kapcsolódóan még egy tipp: nagyon vigyázzunk a kóbor kutyákkal, minket tavaly és most is meg akartak támadni a motoron. Ilyenkor gyorsítsunk fel, ha a kutya nagyon közel van, nyújtsuk felé a talpunkat, hiszen így nem talál fogást - nem úgy, ha a bokánkat sikerül becserkésznie. 

Ayutthaya egy ma is lakott város, amiért érdemes idejönni, az az egykori fővárosból maradt történelmi park, amely egy folyóval körülvett szigeten található. Kapunk térképet a felfedezéséhez: a szigeten belül és kívül is vannak látnivalók, a legérdekesebb 6-ot külön kiemelik, ha csak ezeket szeretnénk megnézni, akkor egy 230 bath-os (1840 ft.) jegyet vehetünk, ezekkel bemehetünk ide. Ha nincs jegyünk, mindenhol fizethetünk külön, így mi válogathatjuk össze, mit akarunk megnézni. Na, ezt csináltuk mi.

Annyit érdemes tudni, hogy Ayutthaya egy romváros: az 1300-as években épült, az 1700-as évekre már 1 millió ember lakott, itt, így a világ legnagyobb városa volt - nem véletlen, hogy az utazók, akik ide érkeztek, teljesen le voltak nyűgözve nagyságán és szépségén. Ez volt fénykora és bukásának ideje is egyben, ugyanis 1767-ben a burmai hadsereg megtámadta, majd lerombolta a fővárost. Mivel a templomokon kívül minden épület fából készült, ezek mind leégtek és az enyészeté lettek, és mára csak a szent helyek romjai találhatóak meg itt - és persze sok azóta épült wat, lakóházak/sátrak, éttermek. 

Mivel romokról van szó, elvileg nincs előírt öltözködési kódex, azért a vállak és a térdek takarása (nőknek) mégis illendő. Az első hely, ahova teljesen véletlenül menetünk, egy piramis jellegű rom, a Wat Thammikarat, amelynek egyik részét felújították, és ma is működő szentélyt alakítottak ki. Itt, a templomba belépés előtt levettük a cipőnket, és pedig felvettem egy kendőt a vállamra, amiért a rettentő jó kedélyű, duci szerzetes nem győzött hálálkodni.

20 bath (160 ft.) belépő megfizetése után nem csak megnézhettük a gyönyörű épületet és a kakasszobor gyűjteményt (ezer? tízezer?), hanem a szentélyben áldást is kaptunk egy buddhista szerzetestől (bevallom, számomra ez bakancslistás volt).

Innen motorral tovább döcögtünk az egészen jó állapotban lévő ayutthayai utakon, megnéztük a nagy kedvencemet, a Wat Maha That-ot (itt található a fával körbenőtt Buddha-fej),

találkoztunk elefántokkal (velük is be lehet járni bizonyos utakat), ettünk, láttunk álló Buddhát, ülő Buddhát, fekvő Buddhát, végül elmentünk a (szerintem) legszebb templomhoz, ami már a szigeten kívül található, a Wat Chaiwatthanaram-hoz.

Mi nagyjából öt órát töltöttünk a parkban, igaz, ennél sokkal több idő kellett volna, hogy mindent lássunk, de a Pilótával amúgy sem könnyű ilyen hosszú programot tervezni, plusz a 35 fokos hőség kicsit kikezdett mindkettőnket.

Ha van egy napunk Bangkokban, tényleg érdemes ide ellátogatni. Nem tudok és nem is akarok konkrét helyeket ajánlani, mindenki más miatt szeret egy-egy helyet (az első helyen például rajtunk kívül egyetlen turista nem volt éppen, nekem mégis az egyik legjobb élmény, más watok viszont tömve voltak). Igazi felfedezőknek (mint mi) úgyis az az izgalmas út, amit maguk fedeznek fel. 

Majdnem két éve történt, hogy Bangkokban töltöttem pár napot, és már akkor beleszerettem a városba. Jártam már európai nagyvárosokban, de egyiket sem tudnám ehhez a helyhez hasonlítani: nagyjából 16 millió ember él egy Budapestnél háromszor nagyobb területen, szóval igazi metropolisz. Nekem nagyon hiányzott, imádok a felhőkarcolók között sétálni, szeretem a Chaophrayat nézni, imádom, hogy minden utca egy kis piac, hogy a közlekedés egész elképesztően kaotikus, mégis működik (többé-kevésbé), hogy minden épülethez tartozik egy kis szellemház, ahol a lelkek pihenhetnek, hogy mindenki mosolyog - szóval lenyűgöző. A Pilóta utálja, mert sok a turista, nem lehet közlekedni, a mindig aranyos és kedves thaiok is egy kicsit átmennek turistacsapdába, közben a szegényeket kihasználják nagyjából éhbérért. Igen, sajnos a nagyváros árnyoldalai tökéletesen látszanak, ennek ellenére szerintem lenyűgöző.

Idén a Qatar Airways-zel jöttünk és nagyon jól tettük: az út 12 óra, plusz másfél órát vártunk a dohai reptéren az átszállásra, így a reggel 8:30-as indulással magyar idő szerint este 10-re megérkeztünk a Suvarnabhumi reptérre. Reptérről ki (30+ fok), taxiba be, gyorsforgalmira fel és már robogtunk is a hotelbe. A taxi a reptérről 400 bath volt (3200 ft. - otthon a reptérre 8500-ért vittek ki), nagyjából fél órás út a hotelig. Tavalyi szuper emlékeinkből merítve ismét a Prince Palace Hotelben szállítunk meg, nekünk nagyon bejött: 4500 Ft/fő/éjszaka áron egy hatalmas lakosztályt kaptunk a 16. emeleten, nagy fürdőszobával, két medencével a 11. és 12. emeleten, pool bárral (rettentő drágán), fintesz és wellnesz lehetőségekkel, ja és a kedvencemmel: kilátással a városra. 

Innen aztán oda jut el az ember, ahova csak akar, turistákra vadászó tuk tukos és taxis itt aztán van dögivel, úgyhogy a legokosabb dolog, amit tehetünk, az alkudás.

Egy 2 kilométeres taxi út ugyanis (kb. ennyi a szállodától a Khao San Road, a turista negyed, amit azért mindenképpen érdemes megnézni, egy két Chang vagy Leo társaságában) az 50 bth-tól (400 ft) egészen a 250-ig (2000 ft) terjedhet, és ha hagyjuk, akkor terjed még tovább is. A tuk tuk alapból drágább, mert turisták vagyunk, meg fehérek, meg egyébként is biztos van pénzünk, ha már itt vagyunk. De azért persze érdemes kipróbálni, jó buli. És mivel nagyjából minden hotelnél/turista ponton legalább 10-20 tuk tuk-os vár ránk, ha az első nem hajlandó belemenni a reális összegbe, akkor csak simán hagyjuk ott - vagy utánunk szalad és rájön, hogy tényleg mennyi az annyi, vagy odamehetünk a másikhoz, aki szintén magasról kezdi a licitet, de végül belemegy a normális árba. A taxi hasonlóan működik, tele van vele a város, szóval bárhol leinthetjük, de mielőtt beszállunk, állapodjunk meg, hogy mennyi is lesz az út. A legjobban akkor járunk, ha hajlandó bekapcsolni a taxiórát - de erről azért ne nagyon álmodozzunk, igen ritka eset, hiszen ekkor kiderülne, hogy töredékébe kerül egy út.

Idén kipróbáltuk a buszt is, nagy élmény volt, mert nyilván nem tudtuk, hova is megy, de nem is volt nagy baj - Bangkokban eltévedni is jó. Persze megkérdeztük a jegykezelő lányt (a jegyet a buszon kell megvenni, az ára nagyjából 7 bath - 56 ft.), aki nem értette a kérdést, de akkor az összes utas összeadta az angoltudása legjavát, és kihoztuk, hogy nagyjából arra, amerre indultunk.

Nekem a kedvenc közlekedési eszközöm viszont a hajó. Bagkok folyója a Chaophraja, de az egész várost átszelik a kis csatornák, kanálisok, így rengeteg helyre el tudunk jutni vízi taxival, pláne, ha nem vagyunk szívbajosak: a ki-beszállás messze áll a biztonságostól, és maga a hajó sem úgy néz ki, mint ami átszelné a Csendes óceánt, ennek ellenére tök jól működik minden, sok megállója van, így aztán utazgathatunk a városban. A szag nem mindig a legjobb, lévén a szennyvíz egy része is ezekbe a csatornákba jut, dehát ne legyünk finnyásak egy ázsiai nagyvárosban, az utcákon sem sokkal jobb a helyzet - sőt! A jegyet a hajón lehet megvenni, az ára változó, a kisebb csatornákon 9 bath (72 ft.), a Chaophrajan valamivel drágább, de így sem ettől fogunk csődbe menni.

Amikor arról beszéltünk, milyen jó lesz majd Thaiföldön, milyen olcsó lesz a kaja, a sör, meg úgy általában minden, akkor tényleg azt is gondoltuk, hogy így lesz, de Bangkok igazából nem olcsó. Lehet találni elképesztően finom pad thait 50 bath-ért (400 ft.), de lehet ennek a háromszorosáért is, ha nem egy útszéli "kismocskosban" akarunk enni, hanem például a Khao San Roadon (ami amúgy szintén mocskos). Ha olcsón akarjuk megúszni a várost, akkor tényleg érdemes odafigyelni arra, hogy hol is eszünk, főleg úgy, hogy a város maga olyan, mint egy nagy étterem: minden utcasarkon árulnak valami kaját, úgyhogy éhezni itt nehéz. Amit imádok, az a rengeteg gyümölcs: jobb helyeken 20 bath (160 ft.) egy nagy szelet mézédes dinnye, de ugyanígy lehet kapni mangót, ananászt, sárkánygyümölcsöt, és még pár finomságot, amit nem is ismerek. A sör viszont messze nem olcsó, nagyjából 100 bath-ot (800 ft.) fizettünk mindenhol egy nagy üveg sörért. Mármint helyi sörért, vagyis a Leo, a Chang és a Singha kerül ennyibe, a Heineken 160 bath-nál (1200 ft.) kezdődik.

Felöltözni is nagyon könnyen lehet itt, szóval miután elszakadt a nadrágom, nem volt nehéz találni helyette másikat, az egyetlen kihívás a mérettel van: bár a legtöbb helyen a turistáknak adnak el ruhákat, így aztán elég európai a méretezés, de felpróbálni nem sok lehetőség van, szóval kell egy kis szemmérték. A plázákat nehéz lenne az otthoniakkal összehasonlítani, de mondjuk úgy, hogy a kisebb méretűekben többször elférne a WestEnd. Áru az van, a plázákban, a piacokon, az utcákon - mindenhol! Olyan nincs, hogy valamit ne találjunk meg - mi például pecsétet akartunk csináltatni, és lám, lett pecsétünk. 

És persze a legfontosabb: a masszázs! Egyszerűen nem lehet kihagyni Thaiföldön a tradicionális thai masszázst, egy óra 200 bath (1600 ft.), de igazi, profi masszőrökkel! Én nagyon szeretem, de ellazulni nem nagyon merek, mert tudom, hogy hirtelen nagyon fog fájni - aztán meg persze nagyon jó érzés. Ha már órák óta sétálunk Bangkokban az utcákon, okvetlenül álljunk meg lábmasszázsra, fél óra 100 bath (800 ft.), de nagyjából egy újjászületéssel ér fel! Nem nehéz megtalálni a masszőröket: az utcán csinálják a masszázst, úgyhogy csak be kell feküdni a legközelebbi ágyba, amit látunk. 

Az akklimatizálódás nekem most nehezebb volt: most lett vége az esős évszaknak, úgyhogy állandóan párás és fülledt az idő, nagyon gyorsan elfáradtam mindig. De mivel még 9 hetünk van Ázsiában, van időm kipihenni magam. 

Jeruzsálem teljesen lenyűgözött mindkettőnket.

Annak ellenére, hogy néhányan megpróbáltak lebeszélni arról, hogy elmenjünk Izrael fővárosába, csütörtökre beterveztük a programot. Nem alaptalanul tartottunk egy kicsit: egy héttel korábban két izraeli rendőr vesztette életét az Al-Aksza mecset környékén kirobbant zavargásokban, majd miután a hatóság ellenőrzőkapukkal vette körül az épületet, a muzulmánok tiltakozni kezdtek, hiszen az eredeti megállapodás szerint a mecset az ő felügyeletük alá tartozik, amelyet most izraeli oldalról felrúgtak. Azóta többször tört ki zavargás a Templom-hegyen, például pénteken, ami egyébként is a fontos nap az iszlám vallásban, szóval a csütörtök tőlünk nem volt véletlen választás.

Nagyjából naponta jelennek meg hasonló cikkek itthon és a világsajtóban is

Tel-Avivból Jeruzsálembe eljutni több módon is lehet: vonattal 2 óra, és állítólag valahol a város szélén van az állomás. Van taxi, potom 110 dollárért vitt volna el bennünket, van járatos busz is, de mi végül a Central Stationről induló minibusszal mentünk, fejenként 24 sékelért (1900 ft)/fő/út, ami szerintem teljesen korrekt. Egy órás út volt, az utazóközönség teljesen korrekt arab népség volt, szerencsére az egyikük azonnal kiszúrt, megkérdezte, hogy milyen kapcsolat van köztünk a Pilótával, és szomorúan hallotta, hogy a felesége vagyok (ami persze nem igaz, de jobb a békesség). De lényeg a lényeg, leszűrte, hogy Magyarországra kell jönnie a szép lányok miatt.

Jeruzsálem egész más, mint ahogy elképzeltem: igazi nagyváros, és messziről természetesen nem az óvárost látja meg az ember, mint azok a zarándokok annak idején, akik festményeket készítettek róla. Viszont a minibusz pont oda vitt, ahova kellett. 

A Damaszkuszi kapun jutottunk be az óvárosba, ami már kívülről nagyon izgalmas volt: 

A Damaszkuszi kapu

Alig vártam, hogy belépjünk, és teljesen átszellemüljek a hely szentségével, helyette viszont...:

Bizony bizony, az egész egy hatalmas bazár, ahol a Hello Kittys iPhone toktól kezdve a Thaiföldről importált szárin át a legújabb (hamisítvány?) X-Box játékokon keresztül BÁRMIT! meg lehet kapni, és az eladók mindent meg is tesznek azért, hogy megvedd. Szóval az átszellemülés még váratott magára (bár hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam odáig a rengeteg cuccért), de nem sokáig, mert gyorsan megtaláltuk a Via Dolorosa-t, vagyis az utat, amelyen előttünk sok ezren mentek már végig, de köztük a legfontosabb személy maga Jézus, aki a hagyomány szerint ezen az úton vitte végig a keresztfát. 

Ilyenkor az ember egy kicsit megilletődik, még akkor is, ha úgy, mint én vagy a Pilóta, nem mélyen vallásos.

Itt sétáltunk tovább, elhaladtunk egy minaret és pár szemtelen kereskedők mellett (akiknek köszönhetően most egy Aladdin-féle csodalámpa díszeleg otthon a polcon, egyelőre Gin nélkül), majd megérkeztünk arra a helyre, ahova igazából indultunk: a Szent Sír-Templomhoz. 

Már kívülről is lenyűgöző volt a látvány: aki járt már keresztény templomnál, az felejtse el, amit látott, hiszen a legszentebb hely egyáltalán nem fényűző vagy csillogó, egyszerűen ott áll a maga tökéletességével, a falaiból árad a történelem, a zsúfolt kis terén hívőkkel és turistákkal.

A Szent Sír-Templom

A Szent Sír-Templom a Golgota-hegyre épült, és bár többször lerombolták majd újjáépítették, ez az a hely, ahol Jézust keresztre feszítették, és itt található a sírja is. 

Ahogy belépünk a kapun, az első, amit meglátunk, a márványlap, ahova Jézus testét fektették, amikor felkészítették a temetésre. Naponta hívők ezrei térdelnek le, csókolják meg a lapot és imádkoznak felette - bár mi ezeket kihagytuk, őszintén elmondhatom, hogy elsőre felfoghatatlan az az érzés, amit ez a márványdarab, és úgy egészében az egész hely áraszt magából. Keresztények milliói fordultak már meg itt az évszázadok során, hogy leróják kegyeletüket. 

A márványtábla, amelyre Jézust fektették

Innentől az egész templom csupa szent emléket őriz: a sírt, a sziklát, amelybe a keresztfát állították, a követ, melyen Jézus megpihent a kereszttel - szóval mindent láttunk, ami néha csak a hittan órák halvány emlékéből maradt meg - de most az egész annyira intenzív volt. Megszólalni sem nagyon mertünk, nem is tudtunk mit mondani, a hely magáért beszél.

A kápolna, benne Jézus sírja

Amikor kijöttünk a templomból, még mindig szótlanok voltunk, a Pilóta törte meg a csendet: "Tudod, mit éreztem bent? Áhítatot."

A tel-avivi kocsmázások meg beach-partyk után Jeruzsálem tényleg lelki feltöltődés: még így is, hogy nem vagyunk mélyen vallásosak, mindketten ugyanazt gondoltuk: Jeruzsálemben ott kell lenni!

Természetesen Jeruzsálem óvárosában nem csak a keresztények számára fontos, hiszen a zsidó és a muzulmán egyház is ezt tartja a legszentebb helyének. Éppen ezért néztük meg a Siratófalat is, az Al-Aksza mecset azonban ezúttal kimaradt, noha az óvárosról készült képek egyik legszebb épületéről van szó (nem is a kinézete miatt hagytuk most ki). Még kalandoztunk egy kicsit az árusok között, végül leültünk vacsorázni, de egyikünk sem érezte teljesen komfortosan magát a piszkos kis helyen, ahol szemben velünk 8, állig felfegyverzett izraeli katona követte az emberek minden lépését, így végül az óvároson kívül, egy helyi étteremben ettünk. 

A Siratófal

Hazafelé egyetértettünk abban, hogy nem ez volt az utolsó utunk Jeruzsálembe, mert sok hiányosságunk maradt - bár a mecsetet egyelőre nem biztos, hogy betervezzük. A listán van viszont még Jeruzsálem mellett Betlehem, Akko, az utolsó keresztes város, és a Holt-tenger is. 

Folyt. köv.

Valahogy így képzelem el az első kérdést, amit természetesen nem értek, hiszen ékes héber nyelven szegezik nekem a parton. 

Ha egy lány egyedül napozik, pancsol a vízben, vagy egyszerűen csak sétál az utcán, nyilván máshol is felkelti a férfiak figyelmét, de Izraelben a helyiek egyáltalán nem gátlásosak, hogy ezt ki ne fejeznék valamilyen módon. Sajnos amikor lelassítanak az utcán és kiabálnak héberül az autóból, akkor fogalmam sincs, hogy miről van szó, így inkább csak elfordulok és megyek tovább, hátha megunják. Ilyenkor mások megkérdezik, hogy minden rendben van-e, én pedig mosolyogva mondom, hogy hát persze.

Naplemente

A parton egész más a helyzet, van idő rájönni, hogy hiába próbálkoznak a héberrel, sokra nem megyünk. Ilyenkor jön egy próba az orosszal, mivel rengeteg orosz él a városban. Végül kikötünk az angolnál, kapok meghívást sörre, közös fürdőzésre vagy éppen csak a telefonszámom kell, elcsevegünk Budapest szépségeiről, meg az itteni időjárásról. A jó öreg "épp a barátomat várom" azonban elég sikeresnek bizonyul ilyen esetekben, azonnal sürgős dolguk akad és menniük kell. 

Én szeretek beszélgetni, és nagyon kedves társaság is ez, de igazán fárasztó fél óránként előadni ugyanazt a műsort, ráadásul a közvetlenségből is megárt a sok...

Tengerparti sétány, Bat Yam

Shabbat Shalom

Túl vagyunk az első Shabbatunkon is itt Izraelben, és mivel nekünk a péntek esténk igen hosszúra sikerült, nagyjából le is maradtunk róla, pár érdekességet azonban így is felfedeztünk. A sábát péntek napnyugtakor kezdődik és szombat napnyugtáig tart, a zsidó vallás egyik legfontosabb része, hogy ezen a napon semmilyen munkát nem lehet végezni. Vagyis nem lehet például kapálni, házat építeni vagy főzni, helyette lehet ünnepelni, hogy Isten megteremtette és megáldotta az embert.

A Little Prague nevű cseh söröző (ahol egyébként érdekes módon lángost ettünk, de a cseh sör tényleg cseh volt) egyik fehérorosz pultos lányától kérdeztünk pár dolgot Jeruzsálemmel kapcsolatban, amikor szóba jött a sábát - magából kikelve mesélt néhány vallási fanatikusról, akik a szombatot a lehető legszigorúbban veszik: ők például WC papírt sem használhatnak ezen a napon, mert annak letépése is fizikai munka. Aztán a dolgokat meg oldja meg mindenki úgy, ahogy tudja...

Mi a liftre vártunk lelkesen, amikor megérkezett, megnyomtam a gombot, és hihetetlen sípolás következett. Szerencsére az egyik hotelben dolgozó szólt, hogy ha jót akarunk, szálljunk át a másikba, a gombat nyomogatni ebben ugyanis nem szabad - Shabbat van, az is munka! Így aznap az egyik lift egész nap föl-le jár, és minden emeleten megáll. Hazafelé két kipás kissrác mutatta meg, melyik liftet használjuk, ahova ők nem mertek beszállni, ugye szombat van - bár felajánlottuk nekik, hogy helyettük is megnyomjuk az emeletük gombját, szerintem csalásnak tekintették volna, inkább felmentek a lépcsőn - mindenesetre egészséges.

A "shabbat lift" felirata 

Biztonsági zóna

Nem tudom, hogy a felettünk köröző katonai helikopterek inkább biztonságot, vagy inkább félelmet keltenek, mindenesetre a helyieket egyáltalán nem érdekli, mi történik a fejük felett. Pedig Tel-Avivban nem ritka, hogy megszólalnak a szirénák egy-egy Gázából kilőtt rakéta miatt, az egyik hotel recepciósa szerint 3 hónapja volt ilyen eset, de az izraeli légierő keményen elhárít minden támadást. 

Itt egy videó egy korábbi esetről, de számos telefonos felvétel van a YouTube-on:

Tegnap szinte folyamatosan hallani lehetett a távolból érkező robbanásokat, de a helyiek azt sem értették, miről beszélünk, ők nem hallottak semmit. Hogy tényleg robbanások, vagy a közeli katonai reptér zajai, nem derült ki, mindenesetre a szirénákat még nem hallottuk. 

A Pilótának szerdán és csütörtökön lesz szabadnapja, de a jeruzsálemi kirándulás egyelőre kérdéses. Pénteken három embert lőttek le az utcán, ami ugye nem túl jó hír, viszont a várost mindenképp szeretnénk látni. 

Hetek óta nagyon készültem erre a kalandra, és kedden végre megérkeztem Tel-Avivba. Az utazás előtti este nem volt könnyű: 6:05-kor indult a gép, de persze annyira izgultam, hogy szinte semmit nem tudtam aludni. Féltem, hogy nem érek ki időben a reptérre (ami nem volt alaptalan, mert lerobbant útközben a taxi), hogy túl nagy lesz a táskám a wizzaires nagy kézipoggyászhoz, na meg a biztonsági ellenőrzés miatt. 

Budapesten minden sima volt, akár egy EU-s út előtt, és szerencsére a tel-avivi reptéren is minden flottul ment: bemutattam az útlevelem, megkaptam a blue cardot, egy külön kis kártyát a pecséttel (vízumot egyébként nem kell igényelni az utazás előtt), vagyis nem pecsételnek az útlevélbe, akkor ugyanis a legtöbb arab országba ezzel az irattal be sem tehetném a lábam (azt olvastam, hogy arab országból származó pecsét nem zárja ki a belépést Izraelbe). Mielőtt elengedett volna az egyébként nagyon segítőkész csajszi, összesen három biztonsági kérdést tett fel. Milyen légitársasággal érkeztem, meddig maradok, és mi az utazásom célja. Hogy mi? Megismerni ezt az elképesztően izgalmas helyet! 

Első utam a szállodába vezetett volna, de persze rossz irányba szálltam fel a vonatra, így tettem egy kis kitérőt a sivatagba. Jó tanács: aki vonattal készül a reptérről Tel-Aviv belvárosába, semmiképpen se Modi'in felé induljon el (már csak azért se, mert elég közel van a veszélyes West Bank részhez), vagy úgy jár mit én. Ez a kis kitérő viszont megmutatta, miért olyan elképesztően jó itt lenni: a vonat térképét nézegetve azonnal odajött egy hölgy, megkérdezte miben segíthet, majd szólt, hogy szálljak át az ellenkező irányba tartó vonatra, sőt, még egy lányt is megkért, hogy mutassa meg, melyik peron lesz az enyém (mivel kettő volt, nem volt nehéz kisakkozni a lényeget). Egészen érdekes tapasztalat volt, milyen közvetlen és barátságos mindenki, tök mindegy, hogy honnan jöttél.

Végül mégis beértem a városba, és ez a közjáték sem vette el a kedvem semmitől: egész úton vigyorogtam, annyira tetszett, amit látok. 12 körül szálltam le a HaShalom pályaudvaron, ami már a város nyüzsgő központjában van. Innen egy busszal kellett volna a szállodáig mennem, de még a nagyjából 50(0) fok ellenére is inkább gyalogoltam kb. 25 percet a csomagommal, annyira király volt a látvány. Bangkok óta imádom a felhőkarcolókat, na, itt van belőle elég!

Miután megérkeztem a szállodába, egy gyors zuhany után aludtam egy órát, majd bevetettem magam a városba. Hát, nehéz lenne elmondani, mennyire pezsgő, izgalmas és friss az egész. Mindenki hiperlaza, mindenki fut, gördeszkázik vagy éppen kutyát sétáltat, vagy a boltban megvett sört iszogatja a beachen. Ha már a boltnál tartunk: magyar szemmel nézve elképesztő árak vannak itt, Tel-Avivban. Egy sékel, vagyis a helyi pénz, nagyjából 78 forintot ér, így a 6 sékeles ásványvíz kicsit meglepett első vásárlásomkor (igen, egy helyi boltban, nem egy étteremben), de az is szíven ütött, amikor 30 sékelt fizettem két dobozos sörért (kis fejszámolással ez nagyjából 2300 forint, szintén bolti ár).

Az egész délutánt a parti sétányon töltöttem, mivel a tegnapi hotel kicsit messzebb volt onnan, úgy döntöttem, nem fürdök a tengerben, azt meghagytam mára. Viszont anélkül is elég jól szórakoztam: élveztem a napsütést, a tengert, a tömeget, meg beszélgettem azokkal akik odajöttek. Már említettem, hogy elég közvetlen mindenki - hát, ez nagyjából azt jelenti, hogy 20 percenként megállítanak valamilyen kérdéssel, egy kávé vagy egy italmeghívással, vagy egyszerűen csak azért, hogy elbeszélgessenek arról, mi járatban vannak Tel-Avivban. Mert nem csak a helyiek ilyen lazák, valahogy aki idejön, az átveszi az itteni "vibe"-ot, szóval megtudtam, hogy itt van néhány török mérnök üzleti úton, vagy hogy Jordániából is jó kiruccanni ide. Ahogy ment le a nap, egyre több ember jött ki az utcára, ellepték a tengerparti bárokat és nagyon jól érezték magukat.

Este aztán megjött a Pilóta, akivel csatlakoztunk pár sráchoz a személyzetből és ittunk néhány sört a tetőteraszon.

A mai nap rohanással kezdődött, a crew elment dolgozni, mi pedig egy sráccal, aki szabadnapos volt, áthoztuk az összes csomagot egy másik szállodába. Most a Bat Yam nevű városrészben vagyunk, ami elvileg már nem is Tel-Aviv (gyakorlatilag viszont az egész egy hosszú tengerparti város), inkább olyasmi, mint otthon Békásmegyer, csak azért tényleg teljesen más - mutatok is róla egy képet. 

Szóval nem rossz, na! Az új hotelünk tényleg nagyon király, a 22. emeleten kaptunk szobát, és hát elég élvezhető a kilátás! Viszont ez egészen más érzés, mint Tel-Aviv belvárosa, ahogy az angolul nem igazán beszélő taxisofőröm mondta, Tel-Aviv "bumm-bumm", Bat Yam pedig "slow and calm", vagyis a pörgés itt már annyira nem jellemző. Helyette sok család, gyerekek élvezik az egyébként szuper minőségű tengerpartot, de persze bárból és fiatalokból sincs hiány.

A napot a beachen töltöttük a sráccal, akivel jöttünk, egy angol stewarttal, és megbeszéltül az élet nagy kérdéseit egy sör mellett. A tenger szuper hőmérsékletű, nemrég jártam Fuerteventurán, ahol kicsit nehézkesen vettük rá magunkat arra, hogy belemenjünk a 21 fokos vízbe - ehhez képest itt nagyon nem hűti le az embert a víz (ami a jó öreg gugli szerint jelenleg 27,8 fokos). Egy helyi kis étteremben kajáltunk, méghozzá (nagyon drágán) nagyon jó ételeket, amikről egyébként fogalmam sincs, hogy mik voltak, mert angolul az extra kedves tulaj is kevésbé beszélt, de mutogatás alapján valamiféle csirke volt, jó fűszeres, rizzsel és salátával, meg csípős szósszal, nagyjából az indiai kajához tudnám hasonlítani.

Alapból egyébként elmondható, hogy nagyon sokan beszélnek angolul, ha útbaigazítás kell, szinte bárki tud segíteni, ha nem is tökéletes angolsággal, így vagy úgy, de elmagyarázza, amit kérdezünk. A tömegközlekedés, amennyire eddig tapasztaltam, jó, bár korábban figyelmeztettek, hogy vigyázzunk azért vele, eddig semmi rosszat nem érzékeltem, sőt. Az utak tele vannak autókkal és motorosokkal, akik állandóan dudálnak és folyton dugóban vannak, a gyalogosokkal viszont nagyon előzékenyek. 

Sokan kérdezték az út előtt, nem félek-e Izraelbe jönni, és én is láttam pár videót légitámadásról, meg persze a háborús helyzetről Gázában vagy Ciszjordániában. De azon kívül, hogy a katonai helikopterek szinte egész nap az égen cikáznak, plusz a plázák és nagyobb terek, meg a katonai építmények környéke tele van gépfegyveres katonákkal, félelemnek a legkisebb jelét se látni senkin. 

Egyelőre nincs honvágyam..