Siem Reapban lenni nagyjából pont olyan, ahogy az ember egy ideális nyaralást elképzel: medence a hotelben, napsütés, a város tele van szórakozóhelyekkel, jó éttermekkel, piacokkal - szóval ott lenni egészen nyugis érzés volt. Nem véletlen, hogy hét nap helyett inkább tízet maradtunk. 

Angkor mellett a személyes kedvencem a Night Market volt, de a kedvenc ír bárunkban is jókat mulattunk, a helyiek pedig elképesztően aranyosak voltak. 

Viszont amikor kimotoroztunk a városból, lesújtó látványban volt részünk: először egy úszó faluhoz mentünk, ebből rengeteg van Siem Reap környékén, szerveznek ide turista kirándulásokat, csak vigyázni kell, mert természetesen le akarják húzni az embert. Mi saját magunk mentünk motorral (a közlekedés egészen elképesztő, attól, hogy jobb oldali menetirány van, mindenki ott megy, ahol jónak látja), és 1 dollárért mentünk be egy ilyen kis falucskába: nagyjából 20 házikó cölöpökön, egy kis út, mellette pedig víz tavirózsákkal, nagyon hangulatos. Ám az itt látható szegénység eléggé elveszi az ember kedvét, a szemétről nem is beszélve.

Innen még elmotoroztunk a Tonle Saphoz, ami a Siem Reap közelében található tó, melyet egy folyó köt össze a Mekonggal, így lehet lehajózni Phnompenbe, a fővárosba. Az út odáig elkeserítő: szemét és szegénység mindenütt. Amint elhagyjuk a turistáknak köszönhetően virágzó várost, azonnal megmutatkozik Kambodzsa igazi arca: szemetet gyűjtögető, meztelen gyerekek, az összeomlás szélén álló lakóházak, és műanyag üvegek tengere mindenhol. 

Kambodzsa véres történelme még mindig jelen van mindenhol. Elég volt csak beszélgetnünk a hotelünk igazgatójával vagy éppen a pincér fiúval: mindketten elveszítették az édesapjukat, bár nem konkrétan az 1970 és '75 között uralkodó Vörös Khmer rezsim alatt, ahol a lakosság mintegy egy negyede, nagyjából 1,5-2 millió ember halt meg kivégzések vagy éppen az éhezés miatt, hanem később, ez ugyanannak a korszaknak a szomorú következménye. Igaz, az új generáció már egészen más szellemben nőtt fel, még ők is érzik ennek a borzalmas időszaknak a maradványait. 

Siem Reápból egy érdekes úton jutottunk át Phnompenbe, ami azzal kezdődött, hogy a kisbusz, amire a jegyet vettünk, nem találta meg a hotelt, ahol fel kellett volna vennie, így elment nélkülünk. Tuk-tukosok vittek minket ide-oda a nagy bőröndjeinkkel, hogy ha már kifizettük az utat, akkor valamilyen módon mégiscsak eljussunk: kézről-kézre adtak, végül találtak egy minibuszt, ahol volt még hely. És itt a helyet idézőjelbe kéne raknom: a 9 személyes minibuszban 17-en utaztunk, de ez igazából senkit nem zavart, a gyerekek leültek az ülések közé a földre, mi pedig olyan szerencsések voltunk, hogy az anyósülés két helyét kaptuk, így nagyjából el is fértünk. Az egyetlen negatívum ebben az volt, hogy végignézhettük, hogyan vezet a sofőrünk, és őszintén mondom, amikor halálfélelemről beszélek, akkor egyáltalán nem túlzok!

Megérkezni Phnompenbe egészen más, mint például Bangkokba. Megfogadtam, hogy nem fogok nagyon személyeskedni, de most mégis őszintén elmondom, milyen érzés volt ott lenni: rossz.

Talán csak Bangkok, vagy a tényleg olyan kedves Siem Reap után volt óriási csalódás a főváros, de egyáltalán nem keltett bennem jó érzéseket. Több helyen olvastam, hogy az egyik legbarátságosabb főváros Ázsiában, ennek ellenére nem tervezem, hogy még egyszer visszamegyek. 

Phnompen olyan szemetes, hogy ritkán látni ilyet, pláne egy városban, tele van patkányokkal, és bár az emberek nagyon kedvesek, mindent megtesznek azért, hogy minél több pénzt húzzanak le a turistákról. Így aztán hirtelen a szoba ára felment, a víz az étteremben mégsem annyiba kerül, mint először tűnt, a tuk-tukos is megpróbál néhány centtel többet kérni- szóval az egésznek átverés szaga van.

Nem is sok mindent csináltuk a három nap alatt, amit ott töltöttünk: jártuk a várost, ami gyakorlatilag lehetetlen, mert járda nincs, ha van, akkor motorok állnak rajta, az autók őrült módon közlekednek, ráadásul mindenki figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert sok a rablás (motorról lekapják a sétáló ember táskáját, vagy a mobilját a kezéből), és este ne nagyon sétáljunk egyedül az utcákon. Azért elmentünk megnézni a királyi palotát és a Nemzeti Múzeumot, ahol egyébként rengeteg, Angkorból származó kincs található, ez valóban érdekes. A Mekong, ami a várost ketté szeli, nagyon szép, és egy esti sörözés valamelyik magas hotel tetőbárjában kicsit olyan érzéssel tölti el az embert, hogy mégis jó ez a város.

Aztán elmentünk a Tuol Slengbe. A Pilóta nem igazán kívánkozott vissza, volt már ott több, mint húsz évvel ezelőtt, és bár a hely állítása szerint megváltozott, ugyanolyan nyomasztó maradt. A Tuol Sleng, vagyis az S-21 szebb napjaiban egy iskola volt a fővárosban, a Vörös Khmer idejében azonban börtön és kivégzőhely lett belőle, az országban a legnagyobb. Több, mint tízezer embert tartottak itt fogva, amelyet összesen hét élt túl. Az osztálytermeket ici-pici börtöncellákká alakították, ahol a fogvatartottakat kínozták, éheztették, munkára kényszerítették (pl. megásatták velük a saját sírjukat), végül pedig vagy ezekbe haltak bele, vagy egyszerűen kivégezték őket. 

A börtön ma múzeumként üzemel, a falait a több ezer fogva tartott fényképe borítja be: férfiakat, nőket és gyermekeket is kivégeztek itt. Az őrök válogatott kínzásokat alkalmaztak azért, hogy vallomásra bírják az ott lévő embereket, akik azt sem tudták, mit követtek el. A szernyű ebben az, hogy maguk az őrök is áldozatok voltak, hiszen aki nem volt hajlandó teljesíteni a feladatát, ugyanúgy kivégezték.

Talán Kambodzsa véres történelem, az emberek szemében látható szomorúság, vagy a fejlődésnek indult, de még gyerekcipőben járó Phnompen volt az, ami miatt úgy döntöttünk: ebből a városból elég három nap, és menjünk inkább haza. Ami az esetünkben még majd' két hónapig Thaiföldet jelenti.

A szállodából a reptérre mentünk, onnan pedig Bangkokba repültünk. Nagyjából hajnal egy körül értünk a hostelbe, ahol béreltünk egy szobácskát, és három óra alvás után mentünk is vissza a reptérre. Hulla fáradtan, de boldogan ültünk be a repülőbe, majd buszoztunk Surat Thaniból Donsakba, hajóztunk onnan a Nathong Pierre Koh Samuin, majd taxiztunk Lamaiba, ahol most is vagyunk. A következő napokra leginkább tengerben fürdést, motorozgatást és napozást tervezünk, ha az idő is úgy akarja (a monszun itt még nem ért teljesen véget), aztán pedig tervezgetjük, mi legyen a következő állomás.