Tavaly év elején, amikor Ázsiában jártam, azt mondtam: ha még egyszer eljutok ide, egy dolgot mindenképpen látni szeretnék, ez pedig Angkor Kambodzsában. Így amikor idén arról beszélgettünk, hova is utazzunk a térségben, számomra nem volt kérdés, hogy ide szeretnék jönni. Szerencsére úgy alakult, hogy Bangkok után egyenesen ide tudtunk jönni, így nem is kellett olyan sokat várnom arra, hogy élőben is megnézhessem a világ (szerintem) egyik legelképesztőbb helyét.

Előtte azonban szeretnék egy picit Kambodzsáról mesélni. Mindenekelőtt pedig az ide vezető útról. A legtöbb utazó, akivel találkoztunk, Bangkokból jött, így össze tudtuk hasonlítani az élményeinket. 

Az első és legdrágább lehetőség a repülés, Bangkokból több járat is repül Siem Reapba, ez az a város, amely mellett Angkort találjuk. Igazi turista paradicsom, Pub Street, Night Market, bárok, kocsmák, vásárlás, ami szem-szájnak ingere, mindez a thai árak töredékéért. 

Könnyedén át lehet jutni busszal is Bangkokból, több iroda is foglalkozik ezzel, ez szintén egy drágább megoldás, de a repülőhöz képest természetesen olcsó, arra viszont figyelni kell, hogy bár szinten minden iroda azt mondja, hogy a busz közvetlenül Siem Reapba mennek, a legtöbbnél a határon át kell szállni, így az igazi problémát nem kerültük el. Az igazi probléma ugyanis a határ.

Mi végül vonattal jöttünk a határvárosig, ami Aranyaprathet a thai oldalon. 400 forintnak megfelelő thai bath-ot fizettünk ezért a mutatványért, 6 óra a 3-ad osztályon, teljesen kibírható! Itt tuk-tukba be, majd a határon ki. Szerencsénkre épp elállt az eső, így nem áztunk meg, csak a sárban dagonyázva, a pocsolyákat így-úgy kikerülve kellett a nem éppen hátizsákos turistákhoz illő csomagjainkkal tekeregni az embertömeg között, akik valamit el akartak adni, valamivel le akartak húzni, hamis vízumot ajánlottak, és hasonlók. 

Előtte órákat böngésztük a netet, ugyanis véletlenül kiderült számunkra, hogy ez a határ nem olyan, mint képzeltük. Minden arról szól, hogy ha csak kevéssel is, de okvetlenül lehúzzanak (ha meg lehet sokkal, az még jobb!). Nagyon kell vigyázni, mert rengetegen adnak el hamis vízumot, ami miatt később fájhat a fejünk, de ha nem is ezzel próbálkoznak, akkor mindenféle kitalált összeg kifizetésére akarnak kötelezni. És nem csak az utcán egyenruhában lófráló, teljesen átlagos szélhámosok, hanem maguk a határőrök is. 

Elolvastuk a legjobb tanácsokat, és meg is fogadtuk őket: a tuk-tuk-osnak azt mondtuk, hogy már van e-vízumunk (ami nem volt), és már sokszor jártunk itt (ami nem igaz), így ne vigyen a szélhámosokhoz, mi pontosan tudjuk, hova akarunk menni (amit nem tudtunk). Ahogy kitett, rohamléptekben mentünk el a közben ránk rontó helyiek mellett, és a tippek és videók alapján átmentünk a jobb oldalra, onnan egyenesen az F1 épületbe, ami a külföldi belépőknek van fenntartva. Itt kiléptünk Thaiföldről mindössze néhány perc alatt, én meg már azt hittem, a nehezén túl vagyunk.

Innen jön a vízum kiadó ablak, egy másik épületben, újabb sár, újabb pocsolyák. Ki kellett töltenünk a formulát, és ahogy megírták, 30 dollár a vízum (van szegény Kambodzsának saját pénze, a riel, de vízumot azzal nem lehet fizetni), és ahogy megírták, plusz 100 bath. Hogy mire, azt nem tudta megmondani a határőr, az csak van. Aztán ahogy tanácsolták más utazók, egyszerűen mondta a Pilóta, hogy nem. Innen jött kínos 5 perc, ami ezzel a beszélgetéssel kezdődött:

-Ha nem fizeted ki, akkor menj vissza Thaiföldre.
-30 éve nem voltam Kambodzsában, és most visszaküldenél Thaiföldre?
-Jártál már Kambodzsában?
-Igen.
-Akkor meglátjuk, mit tehetünk.

Néhány perc várakozás, néztünk az őrökre, ők valamit beszéltek rólunk thaiul, néztek vissza ránk, nevetgéltek, majd amíg az útleveleink nélkül ücsörögve azon gondolkoztunk, vajon kapunk-e vízumot, hirtelen minden megoldódott, már fizetni sem kellett, mehettünk a Kambodzsai határhoz. 

Innen pedig szinte véget is ért a sztori, már pénzzel sem akartak lehúzni, kaptunk pecsétet, mehet a 30 nap. 

Korábbi olvasmányaink alapján nagyon jó időben érkezhettünk, hiszen a vonaton is kevesen voltak, a határnál pedig 10 percnél többet sehol sem vártunk (mások 4 órát is szenvedtek ezzel), ráadásul, mivel az utolsó fehér emberek között voltunk, már a szélhámosok nagy része is eltűnt. Bangkokból egyébként 5:55-kor és 13:05-kor indul vonat, és sokan azt írták, hogy a későbbivel nem lehet átérni a határon (a thai oldal 8 vagy 9 órakor zár - ez végül nem derült ki, mindenhol mást mondtak), nekünk a nagy forgalom nélkül 3/4 óra alatt sikerült a mutatvány. 

Miután átértünk, beültünk egy taxiba, ami nagyjából 10.000 forintnak megfelelő dollárért vitt el hármunkat (útközben összeszedtünk egy holland turistát is, akinek fogalma sem volt semmiről), és nagyjából két órás út után megérkeztünk Siem Reapba. 

Az érkezés még egy utolsó meglepetést tartogatott, amikor a taxisofőrünk elhozott minket a hotelhez. A bookingon foglaltuk a szállást, ahol a térkép azt mutatta, a város központjában fogunk lakni. Hát, amikor az autó elkezdett kivilágítatlan, sötét, elhagyatott utakon menni, eléggé meglepődtünk, majd megálltunk egy szép, de (úgy tűnt) a semmi közepén elhelyezkedő hotelnél. Nagyot néztünk, kiderült ugyanis, hogy idő közben a belvárosból elköltöztek, úgyhogy most egy legelő mellett helyezkedik el a szállás. Először elég mérgesek lettünk, be is mentünk a centrumba, hogy foglaljunk egy másik szállást, de végül úgy döntöttünk fáradtan és éhesen, hogy inkább megnézzük az eredetit. És milyen jól tettük! Igaz, tényleg a város szélén van, de elképesztően aranyos és kedves hely, szuper személyzettel, szép szobával, medencével, normális áron, ráadásul éjfélig tuk-tukkal hoznak-visznek teljesen ingyen, ahova csak akarjuk. Végül abszolút ajánlós a hely, így ha valaki Siem Reapba érkezik, és egy igazán jó hotelben szeretne lakni, annak a The Secret Villa Garden tökéletes döntés lehet!

És hogy milyen is Angkor, a hely, ami miatt ide utaztunk? Hamarosan elmesélem!