Grúziát a Kaukázus ékkövének is tartják - ami annyira nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy az 5000 méter feletti csúcsoktól a luxusszállodákat kínáló tengerparti hoteleken át mindent megtalálni egy, Magyarországnál kisebb országban. Hogy egyikből a másikba hogy jutunk el, az már egy kicsit érdekesebb kérdés.

A vad kaukázusi ország még mindig elég ismeretlen az utazók számára, szóval amikor azt mondtam, hogy hamarosan Kutaisiba költözünk, akkor a legtöbben csak néztek nagy szemekkel, hogy jó-jó, de az mi? Tény, hogy maguk a grúzok is vegyes érzelmekkel beszélnek az ország harmadik legnagyobb városáról, de ha azt nézzük, hogy a Wizzairnek köszönhetően heti három alkalommal, tök olcsón meg lehet úszni az utazást, akkor szinte mindegy is, milyen a város, innen aztán ezer lehetőségünk van továbbmenni. 

Mivel nekünk is ezer kérdésünk volt ezzel a helyzettel kapcsolatban (ezek közül a legfontosabb: Hajlandóak vagyunk mi egyáltalán Kutaisiba költözni?), elmentünk három napra, és jól megnéztük. Ami túlzás, mert három nap alatt nagyjából semmit nem lehet megnézni Grúziából.

A gép a lehető legjobb időpontban indul (nem), éjfélkor, szóval jól elfárad az ember, amikor grúz idő szerint hajnal 5-kor megérkezik Kutaisi repterére. Ez egyébként az egyik legkisebb, amit láttam, de modern, egész szép, és hát a hegyek látványa a távolban igazán különlegessé teszi (ez mondjuk hajnalban nem látszik). Nevét egyébként az egyik híres grúz királyról: David the Builder, azaz Dávid, az Építő alapította többek között a város egyik akadémiáját, aminek köszönhetően a reptér mellett utakat, tereket és hotelt is neveztek el róla.

Hát, a város első látásra valószínűleg senki szívét nem rabolja el: a külváros szocialista panelekkel (ránézésre inkább a maradványaikkal) van tele, és az itthon ismert "panel-program" oda még nem jutott el. A reggeli szürkületben pláne azt az érzést váltotta ki belőlem a látvány, hogy forduljunk vissza. Aztán a folyó parti szálloda (három csillag, de ez ne tévesszen meg senkit), a kedves bácsi, aki családi üzletként vezeti azt, a finom reggeli és a "welcome" bor meghozta a kedvem a maradáshoz. 

Egy kis alvás után nyakunkba vettük a várost, amit különösebben szépnek nem neveznék, de a maga bájával, a végtelenül kedves helyiekkel, a belváros kis macskaköves utcáival és a várost kettészelő Rioni folyóval egész gyorsan megkedveli az ember. 

Mi először a piacot néztük meg, szenzációsan friss minden, a tűzpiros paradicsomoktól a friss fűszernövényeken át a hatalmas, kerek sajtokig mindent lehet kapni, olyan olcsón, hogy a jó magyar ember is csak bámul, hogy hát ilyen is van? Aztán sétáltunk a belvárosban, a folyóparton, és találtunk egy szuper éttermet, ahol természetesen a híres hachapurit kóstoltuk meg (nagyon ajánlós!!).

Innen jár a folyó felett, a másik oldalon emelkedő dombra egy libegő, amelynek másik végén egy szocialista vidámpark van. A gyerekvasutat és ugrálóvárat nem teszteltük, de a "Kutaisi-eye"-ra csak felültünk, bár őszintén nem tudnám azt mondani, hogy a rozsdás óriáskeréken egy kis halálfélelmem sem volt, végül megúsztuk - a kilátás pedig mesés: háttérben a Kaukázus hegyei, alattunk a festői város (na jó, nem ironizálok tovább, mer még úgy tűnik, hogy nem is jó hely). 

Este a város (valószínűleg) egyetlen skybarjába mentünk, ami egy luxushotel tetején van (a luxust ebben az esetben a Kutaisi viszonyokhoz képest írom), innen aztán szintén gyönyörű a kilátás a városra és a tájra is. Luxus ide vagy oda, a bár a pesti kocsmai árakkal van egy szinten, nagyjából 650 forintnyi lari (igen, ez egy pénznem, kistestvére a tetri) egy korsó sör, amiből természetesen a grúzt kóstoltuk meg, az Argót. Ezután még benéztük néhány helyre, csak vessük már bele magunkat a Kutaisi éjszakába, ha ott vagyunk, és lelkes bárlátogatóként mondom, nagyon jó kis helyeket találtunk. Európai szintű enteriőr, európai szintű kiszolgálás, végtelenül kedves pultosok, elképesztően finom grúz borok és kellemes klíma - szóval jó hely ez a Kutaisi. 

Másnap döntenünk kellett: maradunk a majdani városkánkban, és megnézzük a város leghíresebb épületét, a Bagrati katedrálist, aminek a kupolája szinte mindenhonnan látható, valamint a Kutaisitól pár kilométerre fekvő Gelati monostort (mindkettő a világörökség része), vagy bérelünk egy autót, és lezúzunk a tengerhez. Nem volt nehéz a döntés, nagyjából 35 fok volt árnyékban, úgyhogy már csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik bikinimet készítsem elő. Kutaisira bőven lesz még időnk, hiszen nemsokára átcuccolunk, a tengerpartot viszont szerettük volna még nyáron megnézni. És milyen jól tettük...!

Azt mondják, nem a az életben nem az uticél a lényeg, hanem maga az utazás. Hát, a Kuaisi-Batumi út tényleg elég érdekes...