Marokkó az egyik legrégebbi célpont volt a bakancslistámon, szóval amikor kiderült, hogy szeptemberben végre megnézhetem Marrakesh-t - háát, elég boldog voltam. Ráadásul külön öröm volt, hogy Anyuval mentünk, szóval együtt fedezhettük fel ezt az érdekes várost.

Ez volt az első arab országom, az volt az első afrikai országom, ez volt az első muzulmán országom, szóval eléggé izgultam, mielőtt indultunk. Sokat olvastam utána, hogy ha ketten megyünk csajok, akkor mennyire kell vigyáznunk magunkra, mennyire veszélyes Marokkó nőknek. El kell árulnom: jobban féltem, mint kellett volna, mert a neten elég sok negatív komment érkezett ebben a témában (fogdosnak, beszólogatnak, követnek stb.), és már kellőképpen ráparáztam az egészre. Ehhez képest Marrakesh nem csak azért csodálatos város, mert elképesztően szép, hanem azért is, mert nagyon kedvesek az emberek. 

Ryanairrel mentünk, ami nagyon olcsó volt (érdemes egyébként nézegetni a repjegyeket, mert télen kifejezetten lemennek az árak, cserébe nincs annyi turista, és kellemes az idő). Az út jó hosszú, nagyjából 4 óra, ami alatt kellemesen elfárad az ember. A Marrakesh Menara reptér gyönyörű, a világ legszebb repterei közé is beválasztották, és a kellemes melegben nagyon jó megérkezni oda. A reptéren ki kell tölteni a vízumigényléshez szükséges papírt, majd beállni a sorba és kivárni, amíg szépen beengednek az országba hivatalosan is. 

A reptér egyébként nagyon közel van a belvároshoz, a Medina akár sétálva is elérhető - amit nyilván a csomagokkal, 35 fokban nem tesz meg az ember. Van busz, vannak taxik, mi viszont a szálloda transzferét kértük, teljesen praktikus okokból (ami élesben még jobb ötletnek tűnt): a Medina kisutcái mind pontosan ugyanolyanok, így aztán sokadszorra is képesek voltunk eltévedni, elsőre szinte lehetetlennek tűnik megtalálni a keresett ajtót. Bár dupla árat kértek érte (18 euró, egyébként kész rablás, legfeljebb a fele egy taxi), de megérte, hogy nem bolyongtunk órákat a sikátorokban két nagy bőrönddel.

Mivel abszolút autentikus élményt akartam magunknak, egy riádban béreltem szobát, ami Marokkó jellegzetessége: egy néhány emeletes, vastag falakból épült, belsőudvaros ház valamelyik kisutcában. A mién egészen kicsi volt, csupán két emelet néhány szobával, de azok mind igazi marokkói stílusban voltak berendezve, maga a kis belsőudvar nappaliként berendezve, a tetőn pedig medence, ami a forró afrikai napokon elég jó szolgálatot tett. 

Az első este érdekes volt. Természetesen nagyon éhesen érkeztünk meg, úgyhogy lepakoltunk, és elindultunk a Medina központjaként szolgáló Jemaa el-Fna térre - ez az a hely Marrakeshben, amit mindenki ismeri, aki már látott képet a városról. Egy óriási tér tele árussal (bár itt inkább fűszereket, friss gyümölcsleveket árulnak, a bazár - na az az igazi), mutatványosokkal (kígyóbűvölés, majmokkal fotózkodás, közös zenélés, hennázás - minden van, csak arra kell figyelni, hogy semmi nem ingyen), és természetesen rengeteg turistával. Vannak viszont itt szuper éttermek egészen jó áron, méghozzá a tér körüli épületek legfelső emeletén, ahonnan az egész kavalkád egészen elképesztőnek tűnik (igaz, lentről is).

Mi is egy ilyen étteremben ettünk, első vacsi, sikerült megtalálni a legdrágább helyet, de kárpótolt az, hogy az első találkozás a marokkói konyhával igazi kulináris élmény volt: rendeltünk zöldséges és csirkés tazsint, valamint zöldséges kuszkuszt - nyilván furcsán néztek ránk, hogy ketten ennyit akarunk enni, dehát turisták voltunk, mindent ki akartunk próbálni. És őszintén, ez a két étel a legjobb Marokkóban. Sült zöldségek, a különleges fűszerek, a keleties ízek - szóval isteni!

Viszont amíg odaértünk, amíg barangoltunk és amíg visszaértünk a szállodába - hát nekem nagyon furcsa érzésem volt. Nem tudom, hogy kultúrsokk, jet lag vagy egyszerűen ráparáztam az egész helyre, de azt gondoltam, mikor lefeküdtem az ágyamba, hogy lehet, hogy mégsem ide kellett volna jönni. Ez mondjuk eléggé elszomorított, mert nagyon akartam szeretni Marokkót. 

Másnap aztán egészen más színben láttam a várost. Megreggeliztünk a napfényes tetőtéri teraszon, majd elindultunk a városba. Akkorra nagyjából kitaláltam, mit is szeretnék megnézni Marrakeshben: első nap a Jardin Majorelle volt az úti cél, ami egy elképesztően gyönyörű kert a Medinától nagyjából fél óra sétatávolságra. Híres arról, hogy Yves Saint Laurent múzeuma is itt található: a tervező ugyanis beleszeretett a városba, ezért ezt a helyet meg is vette magának, halála után megnyitották a nagyközönség előtt, valamint múzeumot alakítottak ki. A park tele van különböző fajtájú pálmákkal és kaktuszokkal, valamint a helyre annyira jellemző kék épületekkel. Itt megéri eltölteni néhány órát, bár sok a turista, de ha sikerül lecsapnunk egy szabad padra, akkor ne engedjük át olyan könnyen.

Az este is sokkal felhőtlenebb volt: már nem idegesítettem magam, hogy minden ötödik méteren megállít egy árus, elmondja milyen szép vagyok, megkérdezi, van-e férjem, beinvitál a boltjába, aztán még utánam kiabál hogy "Shakira" - ez egyébként a negyedik estére már annyira természetessé vált, hogy furcsállottam, ha valaki nem szól hozzám valamit. A helyiek rettentő barátságosak és segítőkészek, akkorra már egyáltalán nem izgultam, hogy ki akarnak rabolni vagy a beszólásokon kívül máshogy is közelednek, egyszerűen csak élveztem a bazár forgatagát, a kilométereken keresztül kanyargó kisutcákat az ezerféle holmival, a fűszerek állandóan érezhető illatát. Örültem, hogy Anyukámnak is nagyon tetszik az egész hely - főleg, hogy ő is bevallotta: az első este után voltak kétségek benne is.

Másnap nagyon bátrak voltunk, ugyanis úgy döntöttünk, hogy gyalog sétálunk ki a repülőtér mellett található Menara Gardenbe. 35 fok körül volt, a napon nagyjából 40-nek érezte az ember, de emellett sokkal izgalmasabb volt, mintha taxit fogtunk volna: gyönyörű parkok mellett visz ki az út, néhol egy-egy csoport teve várja a bátor jelentkezőket (nyilván a tevék kevésbé várják az utasaikat, mint a tevék gazdái), sőt, útközben elhaladtunk egy hatalmas, éppen épülő park mellett, ami a tervek alapján igen látványos lesz, akkor éppen a dombokat tették a helyükre. 

A Menara Garden egy hatalmas tó, amelyet körbe lehet sétálni, az egyik oldalán egy kis pavilonnal, körülötte pedig négyzetkilométereken át olajfákkal. Hangulatos, és a rekkenő hőségben jólesett egy kicsit megpihenni.

Visszafelé a medina városfalán kívül mentünk, gyönyörű, elképesztő vastag falak veszik körül az óvárost, és megnéztük a Bab Agnaou nevű városkaput, ami aztán visszavitt minket a medina forgatagába.

Megebédeltünk egy nagyon szimpatikus kis étteremben, majd a közelében lévő El Badii palotához sétáltunk. Itt megállított egy férfi, hogy a palota sajnos már zárva van. 3 óra volt, előre megnéztem, hogy a nyitva tartás szerint 5-ig lehet bemenni, sőt, láttam a bejáratot is, ahol többen álltak sorba. Néztem a férfira, kérdeztem, hogy biztos-e benne, mondta hogy persze, az apja ott dolgozik, és már bezárt mára. Mondtam, hogy köszönöm, még egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy akkor majd holnap visszajövünk, de mégiscsak gyanús volt az a sor nekem. Odamentünk, természetesen be lehetett menni. Viszont ez a jelenet többször is lejátszódott: egyszer lezárt forgatási helyszínnél mondta a "biztonsági őr" (egy helyi férfi, minden megkülönböztetés nélkül, csak a kordon másik oldalán állt), hogy ott bizony nem lehet átmenni - a másik percben már vígan sétáltunk, mert másoknak például nem mondta ezt, úgyhogy bementünk velük. Egy este minden kérdezés nélkül ránk szólt egy helyi egy kis utcában, hogy jobbra kell menni, arra van a tér. Hát jól el is tévedtünk, köszi!

A palota egyébként gyönyörű, 16. századi, az egész romos, és éppen ez adja meg a varázsát. Fel lehet sétálni egy tornyába, innen pedig gyönyörű a kilátás a városra, ha pedig nem felhős az idő, remekül látszik az Atlasz hegység a távolban. 

Innen átsétáltunk a központi tér szélén található nagy mecsethez, ez a Koutoubia. Sajnos Marrakesh-ben egyetlen mecset sem látogatható turisták számára (na jó, a szállásadónk szerint az egyik igen, de kigugliztam, és ott azt írták, hogy nem), pedig nagyon szerettem volna megmutatni Anyukámnak, milyen szép épületek, ahogy azt Szarajevóban már megtapasztaltam. De ez a mecset kívülről is nagyon impozáns látvány (a város látképének ikonikus része). 

Utolsó teljes napunkra maradt a Bahia palota, ami egyébként személyes kedvencem lett, mert gyönyörű. Tizenkilencedik századi épületegyüttes, több nagy kertből, teremből, lugasból áll, és szerintem a marokkói építészet leginkább itt mutatkozott meg az általunk látott nevezetességek között. A gyönyörű csempék, a szökőkutak, a faragott oszlopok és a különleges vaskapuk teljesen elkápráztatják az embert - pláne, ha ilyen óriási adagban kap belőle. Kert természetesen innen sem hiányozhatott, tele volt érett gyümölcsökkel minden fa. 

Az utolsó napunkon délután 5-kor indult a repülőnk, így bőven maradt időnk arra, hogy beszerezzünk mindent, amit haza aratunk vinni. Ekkora már az alkudásba is egészen belejöttem: szerintem így is a többszörösét fizettem ki mindennek, mint amennyit ért, de a kezdetekhez képest (amikor mondtam egy alacsony árat és az árus teljesen kiakadt, én meg úgy megijedtem, hogy elszaladtam) egészen ügyesen vásároltam végül be. Azt mondják, először mindig az ár tizedét kell mondani, és bármennyire is jajgat az árus, hogy ki akarjuk rabolni, mégsem szabad sokat engedni belőle. Hát, legközelebb majd bátrabb leszek. 

Vissza a reptérre már gyerekjáték volt az út, taxival mentünk, és természetesen előre megmondtam a sofőrnek, hogy mennyit fogok adni, aki természetesen ennyiért nem akart elvinni (már száz méterről meglátott a bőröndünkkel, ő maga futott oda hozzánk), úgyhogy mondtam, hogy sebaj, keresünk mást - máris elég lett a pénz. 

A reptéren kifelé is ki kell tölteni a papírokat, de itt már nem tűnt olyan hosszúnak a várakozás.

Mindent összevetve Marrakesh az egyik legjobb város, ahol eddig jártam, és okvetlenül szeretnék visszamenni - ha másért nem (de amúgy de), egy sivatagi túráért mindenképpen. Aminek pedig külön örülök, hogy Anyukámnak is nagyon tetszett az utazás.