travel with ani

travel with ani

A Kaukázus az új Alpok

2019. november 25. - travelwithani

Grúziát nem véletlenül ajánlottam már korábban sem – nyilván könnyű akkor beszélni, ha az ember az országban lakik, és bármikor felfedezheti a legizgalmasabb részeit. Hát ez a bármikor most végre elérkezett, és megnéztem, miért a Kaukázus a legizgalmasabb úti cél.

Szvaneti az ország északi részén, a Nagy-Kaukázus déli oldalán található régió, ami a turisták egyik leggyakoribb úti célja Grúziában. A terület otthont Európa legmagasabban fekvő településének, Ushgulinak, valamint az ország legmagasabb, Európa második legmagasabb csúcsának, a Shkharának (az első egyébként az Elbrusz Oroszországban).

A régió könnyedén megközelíthető Kutaisziból, ami azért jó, mert ide jár a Wizz Air, szóval az ember megérkezik Pestről reggel 6-7 körül (ki mikor - nyáron korábban, télen később, Grúziában ugyanis nincs óraátállítás), és egy pár óra alvás után már indulhat is a hegyekbe. 

Mi ezt a túrát Batumiból kezdtük, egy nappal korábban érkeztünk meg Kutaisziba, ahol másnap Anyukám is csatlakozott hozzánk. Dél körül ültünk be az autóba: a városból két út vezet Svaneti legismertebb városába, Mestiába, ahol mi is foglaltunk szállást. Az egyik a gyorsabb, de kevésbé látványos, a másik már az út elejétől kezdve hegyekkel tűzdelt látványt mutat - ennek megfelelően igencsak kanyargós, falvakkal és állatokkal nehezített útról van szó. Naná, hogy a másodikat választja az ember.

1261.JPG

Már maga az út gyönyörű, mi pedig nagyon szerencsések voltunk az időjárással: novemberhez képest enyhe, kellemes őszi idő volt az egész régióban, hó, eső és köd nélkül - ennek köszönhetően a Kaukázus látványa tényleg elképesztő. Ahogy az ember halad a kanyargós hegyi utakon, csak bámul, milyen hatalmas természeti erők veszik körül. A hegyi patak, ami több száz méterrel az autó kerekei alatt csordogál, a száz színű, őszi erdő és hát a havas hegycsúcsok - már-már giccses, de azért még éppen belefér :)

Mestia

Négy éjszakát töltöttünk Mestiában - ez a város volt a bázis, ahonnan minden nap különböző túrákat csináltunk. A falu egy völgyben fekszik, körülvéve a Nagy-Kaukázus hegyeivel - mondanom sem kell, hogy elképesztő látványt nyújtanak a havas csúcsok.

1292.JPG

Szállás egyszerű találni, pláne szezonon kívül, az ősz pedig az, hiszen a legtöbb turista nyáron érkezik, amikor tényleg nagyon kellemes, meleg idő van, viszont ilyenkor számolni kell azzal, hogy havat kevésbé talál az ember (nyilván a hegycsúcsok az örök hó birodalmához tartoznak), illetve télen, ugyanis téli sportokra is lehetőség van a környéken. 

Svaneti falvai híresek az egyedi tornyokról, melyet annak érdekében alakítottak ki, hogy az ellenség elől megfelelő védelmet nyújtson. A helyi múzeum idegenvezetője szerint (aki egyébként egy turista és hegyet mászni érkezett néhány hétre) az ország értékes kincseit is ide menekítették a középkorban, amikor Grúzia kvázi átjáróházként üzemelt Ázsia és Európa között. 

mestia.jpg

Étteremből nincs sok választás, de egyébként minek is, hiszen Grúziára jellemző, hogy mindenhol nagyjából ugyanazt a helyi ételt kapni, jobb vagy rosszabb minőségben. A környék tradicionális étele a kupdari, egy pizza jellegű tészta fűszeres, hagymás hússal töltve. Egészen finom, és tényleg bárhol megtalálható.

Chalaadi gleccser

Az érkezés utáni első napon a Mestiától mindössze pár kilométerre lévő gleccsert látogattuk meg. Az út a gleccserhez vezető ösvény kezdetéhez nagyjából 20 perc autóval a városból, bár gyalog is meg lehet tenni, de nem ad különösebb pluszt a túrához, így érdemes ezt inkább kihagyni. 

A gleccserhez vezető út már sokkal izgalmasabb: egy erdőn keresztül jutunk el a gleccserfolyóhoz, amely mentén hatalmas sziklákon és havas hegyi utakon kell folytatni a túrát. Az eleje kicsit megterhelő, mert gleccser lévén a látnivaló magasan van, így felfele kell menni, később viszont szinte vízszintes - itt a mozgó köveken való szökdelés kíván némi erőfeszítést. De még így is könnyedén teljesíthető nem-rutinos-túrázók és nem-tökéletes-kondiban-lévők számára is. 

1305.JPG

A látvány pedig magáért beszél a gleccser aljánál:

img_2959.JPG

Ushguli

A második nap Európa legmagasabban fekvő falujába vettük az irányt. Ushguli mindössze . kilométerre van Mestiától, az út azonban egy ponton abszolút off-road-dá válik, szóval rosszabb idő esetén érdemes terepjáróval, havas vagy jegyes idő esetén pedig inkább semmivel megközelíteni, lévén egy folyóvölgy mellett halad, nulla korláttal, félelmeset mélységgel.

Az út maga gyönyörű, a falu pedig egészen meseszerű a hatalmas hegyekkel körül vett völgyben, nagyjából 2100 méter magasan a tengerszint felett. A környék 1996 óta az UNESCO világörökségi helyszínei közé tartozik.

ushguli.jpg

A faluban egyébként az ikonikus tornyok mellett található a Lamaria templom, amelyet nagyjából a 9-10. század környékén építettek, és bár egészen kicsi (és csak a kis kápolnát lehet turistaként meglátogatni), belülről egészen külöleges látványt nyújtanak a kopott, de még mindig gyönyörű freskók. Az pedig először történt meg velünk, hogy pap azért cserébe, hogy külön számunkra kinyitotta a kápolna ajtaját, egy cigit kért. Grúzia.

dsc_0040.JPG

A faluból jól látszik az ország legmagasabb, Európa második legmagasabb csúcsa, a Shkhara. Egy off-road út vezet a hegy lábánál kezdődő gleccser-úthoz, bár mi ezt idő hiányában nem másztuk meg, már az út felétől is hihetetlen látvány tárul a hóval (vastagon) fedett csúcsokra. Tervben van, hogy visszatérünk és végigcsináljuk a túrát, de ahhoz érdemes egy éjszakára a faluban aludni, hiszen (főleg a tél közeledtével) a nap korán lemegy, és valószínűleg senkinek sem lenne komfortos farkasok és medvék társaságában tölteni az éjszakát a mínusz kitudjahány fokos hidegben.

dsc_0042.JPG

Shdugra vízesés és az Ushba - a hegy, amit majdnem nem láttunk

A harmadik napra síliftezést terveztünk - ez a szívás, ha ember szezonon kívül megy, mert a sílift csak nyáron és télen, vagyis a környék két szezon időszakában üzemel, ilyenkor meg felújítják. Jött a brain-storming mit csináljuk helyette, és a helyi turista információnak köszönhetően megtudtam, hogy van egy vízesés egy, Mestiától kb 45 perc autóútra lévő falutól nem messze (relatív). 

A Shdugra vízesés valamiért nem szerepel kiemelt helyen a turista információk között, ami szomorú, mert nem csak maga a vízesés gyönyörű, de az oda vezető túraútvonal is, ami egyébként egy Mazeri (ez a falu neve) végében található "Hiker Cafe"-tól indul. Itt először is találkoztunk a helyi rangerekkel (három grúz, két ló és egy vizespalack tele chachával), akik orosz tudásunknak megfelelően eligazítottak minket a helyes irányba. 

dsc_0071.JPG

A vízeséshez vezető út nagyjából 3 óra, mi végül nem csináltuk végig, de ameddig eljutottunk, onnan tökéletes volt a kilátás a hegyekből lezúduló vízre. Ide egyébként hóolvadás után még inkább érdemes ellátogatni, ugyanis ilyenkor sokkal nagyobb a vízesés vízhozama - vagyis szebb, na. De így is abszolút ajánlott a túra, meg ha az utolsó pár száz méter egy kicsit húzós is a szintemelkedés miatt.

dsc_0106.JPG

A vízeséstől tovább túrázva (ezt meg aztán már pláne nem tudtuk volna végig csinálni a lemenő nap miatt), egy újabb húzós szakasz vezet az Ushba lábánál található gleccserhez (igen, mindenhol gleccserek vannak). Ahogy azt megtudtuk egy túravezetőtől, akivel út közben találkoztunk, az ikercsúcsairól híres Ushbát egyszer sem láthattuk az út alatt, mert a többi nagy hegy eltakarja, de (mint a képek utólagos nézegetése közben kiderült) a Mestiától Ushguliba vezető úton gyönyörűen látszik a két csúcs. 

dsc_0037.JPG

Mindent összevetve Svaneti az egyik legjobb hely Grúziában, amit annyira ajánlok mindenkinek, amennyire csak lehet: az emberek kedvesek és beszélnek angolul, a kaja grúz mércével nézve finom, a természet pedig egyedülállóan szép.

 

 

 

Thaiföld a tömegturizmus nélkül: egy rejtett sziget titkai

Van egy sziget Thaiföldön, ahol még nincs tömegturizmus, ahol a fehér homokos partokon még nem sorakoznak hotelek és ahol egyetlen 7-eleven sincs. Ráadásul eljutni oda sem bonyolult.

Ez az év eddig elég izgalmasan alakult: nem elég, hogy október óta Grúziában lakunk, már az első felében sikerült eljutni nyaralni, ismét Thaiföldre. Ezúttal letértünk az ismert útról, és egy olyan szigetet választottunk, ahol eddig nem jártunk.

Bangkokból először Koh Changra mentünk taxival: már előre foglaltunk autót a Kiwi taxi szolgáltatással, tudom ajánlani, a sofőr a reptéren várt minket a kis táblájával, és annak ellenére, hogy előzetesen leírták, hogy késés esetén plusz díjat számolnak fel, nem kértek semmit, pedig jó másfél órával később landolt a repülőnk.

Idén egyébként az Aeroflottal utaztunk Moszkván keresztül. A repülőtér nagyon tetszett, hatalmas és vannak jó kis ír kocsmák, a két órás átszállási időbe pedig bőven belefért egy sör. Maga a légitársaság nem rossz, bár nekem a fedélzeti menü nem igazán jött be, amúgy tiszta volt, kényelmes is, amennyire egy turista osztály 10 órán keresztül kényelmes lehet, elszórakoztattam magam a legújabb filmekkel, a személyzet is kedves volt – bár az angollal volt némi problémájuk.

Suvarnabhumin az előre kijelölt helyen várt minket a sofőr, természetesen nagyon kedvesen, mint minden thai általában, és kezdődött a nagyjából 6 órás út Koh Changra. A taxi 130 dollár door-to-door, vagyis nem kellett kiszállni külön a komphoz, vagy a szigeten magunknak fogni taxit/songtaot, ami nagyon kényelmes, de nyilván drágább megoldás. Minibuszok és nagybuszok is járnak ugyanezen az útvonalon, de tizenakárhány óra utazás után mi most inkább fizettünk egy kicsit többet a kényelemért.

Koh Changról elöljáróban csak annyit, hogy gyönyörű, csendes sziget, sokkal kevesebb turistával, mint Samui vagy Phuket – bár ez betudható annak is, hogy március már a turistaszezon vége, igaz, ezt az idő nem igazolta: egy-két éjszakai esőn kívül nem nagyon láttuk jelét a monszun érkezésének.

Koh Changról hajóval lehet átjutni Koh Koodra, a szigetre, amelyet már korábban is beharangoztam. Mint később kiderült, ha ide tervezi az utazást az ember, sokkal jobban jár, ha a szárazföldről utazik, mivel a repülőtérről ugyanúgy létezik ide is a busz+hajó lehetőség, ugyanis így majdhogynem az egész út olcsóbb, mint maga a Koh Chang-Koh Kood hajójegy. Hát, újabb lecke megtanulva.

3621.jpg

A booking.com-ot nézegetve úgy döntöttünk, hogy nem foglalunk szállást – és az út alatt ez volt az egyik legjobb döntés. Miután nagyjából képbe kerültünk az árakkal, megbeszéltük, hogy a helyszínen körbenézünk, és ami tetszik, ott letáborozunk. Mivel nem ismertük a szigetet, azt sem tudtuk, hol érdemes lakni. Nagy szerencsénkre ahogy kiszálltunk a hajóból, egy resortba léptünk be (illetve annak az éttermébe), ahol azonnal ki is vettünk egy nagyon csinos kis bungallót 10 perc sétára a legközelebbi tengerparttól, medencével az egyébként gyönyörű, trópusi hangulatú kertben, reggelivel és ingyenes kenu-használattal.

Koh Kood (vagy Ko Kut) az a sziget. Igen, pont az, amit a Bounty reklámokban láttunk már korábban: kristálytiszta kék víz, lisztszerű, fehérhomokos tengerpart, a víz fölé nyúló pálmafák. Ráadásul nem egy, hanem rengeteg különböző, sokszor nehezen megközelíthető, rejtett kis öböllel rendelkezik, szóval tényleg a legjobb választás, ha az ember bérel egy motort – más szigetekkel összehasonlítva itt is ugyanolyan áron lehet megkapni őket.

3611.jpg

Ahhoz képest azonban, hogy a sziget milyen kincseket rejt, talán az egyik legkevésbé látogatott a turisták által – maguk a thaiok is az ország egyik utolsó érintetlen kincsének tartják. Ez persze így nem igaz: bármilyen igényünk is van, találunk szállásokat, bár olcsóbb hostelekkel kevésbé találkozni, de bungallók és hotelek is találhatóak a szigeten – köztük Thaiföld legdrágább resortja is, magánbeach-csel, sőt, egy magánrepülőtérrel egy, a Koh Kood mellett fekvő kis szigeten. A főutak nagyon jók – pontosabban az az egy főút, ami körbe megy a szigeten, és amin akár 20 percig is lehet úgy motorozni, hogy egyetlen lélekkel sem találkozik az ember.

A beach-eken sincs tömegnyomor, nem érik egymást a turisták leterített törölközői – ennek köze lehet a már említett, szezon végi időszaknak is, de beszélgetéseink alapján a főszezonban sem érezhető az, hogy túlzsúfolt lenne a sziget. Az északi és déli oldalon is található egy-egy halászfalu, amit mindenképpen érdemes meglátogatni, még annak is, aki olyan elvetemült mint én, hogy Thaiföldön sem eszik halat vagy tengergyümölcseit. Nagyon hangulatos és érdekes látni, hogyan élnek ezekben a faluban az emberek – a kifogott árú pedig minőségben és árban is itt a legjobb.

3613.jpg

Hogy mennyire tetszett Koh Kood, azt elárulja az is, hogy először két éjszakára foglaltunk szállást, aztán nem volt kérdés, hogy maradunk még kettőt, aztán pedig, na jó, még egyet. A beacheken kívül egyébként található a szigeten több vízesés is – azért arra érdemes felkészülni, hogy a száraz évszak vége felé ezek vagy teljesen kiszáradnak, vagy csak egészen kevés víz folyik le bennük.

3660.jpg

És hát a kajakozás is nagyon népszerű, fel lehet evezni a sziget nagyjából közepén, a Klong Chao Beach-nél található, mangrove erdővel szegélyezett folyón, és onnan ki is lehet evezni a tengerre. Életemben először mentem kajakkal bárba sörözni, egészen jó érzés volt.

3591.jpg

Az, hogy a sziget kiesik a turisták által népszerű úti célok közül, vonz magával néhány egyéb jellemzőt is. Ahogy már említettem, nincs 7-Eleven, ami igen meglepő lehet annak, aki már járt Thaiföldön, és minden utcasarok talált egyet. Vannak boltok, általában a szükséges dolgokat meg lehet találni, de ezek többsége 10-kor bezár, úgyhogy érdemes előre gondolkozni.

Nem fogunk találni éjszakai bárokat vagy thai lányokkal zsúfolt kocsmákat. Van néhány baech-bár, ami nagyjából éjfélig vagy az utolsó vendég távozásáig nyitva van (ezek közül a kedvencem a Seafar Resort beach-bárja volt), és van egy bár, ahol minden este élőzene van (Fisherman’s hut), illetve egy-két bár, ahol szintén tartanak élőzenés estéket, leginkább thai bandákkal, thai vendégeknek. Emellett pedig kb. három ATM van a szigeten, ebből az egyik épp nem működött, a másik valami furcsa bankhoz tartozott, szóval ha úgy vesszük, egy normálisat találtunk, úgyhogy érdemes készpénzzel érkezni.

3666.jpg

Szóval Koh Kood az a hely, ahogy egy turista még nagyjából el tudja képzelni az érintetlen Thaiföldet, és egy kis szerencsével még néhány évig megmarad az ebből fakadó, egyedülálló érzés, amit a szigetre érve tapasztal az ember.

Marrakesh - az egzotikum egy szóban

Marokkó az egyik legrégebbi célpont volt a bakancslistámon, szóval amikor kiderült, hogy szeptemberben végre megnézhetem Marrakesh-t - háát, elég boldog voltam. Ráadásul külön öröm volt, hogy Anyuval mentünk, szóval együtt fedezhettük fel ezt az érdekes várost.

Ez volt az első arab országom, az volt az első afrikai országom, ez volt az első muzulmán országom, szóval eléggé izgultam, mielőtt indultunk. Sokat olvastam utána, hogy ha ketten megyünk csajok, akkor mennyire kell vigyáznunk magunkra, mennyire veszélyes Marokkó nőknek. El kell árulnom: jobban féltem, mint kellett volna, mert a neten elég sok negatív komment érkezett ebben a témában (fogdosnak, beszólogatnak, követnek stb.), és már kellőképpen ráparáztam az egészre. Ehhez képest Marrakesh nem csak azért csodálatos város, mert elképesztően szép, hanem azért is, mert nagyon kedvesek az emberek. 

217.JPG

Ryanairrel mentünk, ami nagyon olcsó volt (érdemes egyébként nézegetni a repjegyeket, mert télen kifejezetten lemennek az árak, cserébe nincs annyi turista, és kellemes az idő). Az út jó hosszú, nagyjából 4 óra, ami alatt kellemesen elfárad az ember. A Marrakesh Menara reptér gyönyörű, a világ legszebb repterei közé is beválasztották, és a kellemes melegben nagyon jó megérkezni oda. A reptéren ki kell tölteni a vízumigényléshez szükséges papírt, majd beállni a sorba és kivárni, amíg szépen beengednek az országba hivatalosan is. 

A reptér egyébként nagyon közel van a belvároshoz, a Medina akár sétálva is elérhető - amit nyilván a csomagokkal, 35 fokban nem tesz meg az ember. Van busz, vannak taxik, mi viszont a szálloda transzferét kértük, teljesen praktikus okokból (ami élesben még jobb ötletnek tűnt): a Medina kisutcái mind pontosan ugyanolyanok, így aztán sokadszorra is képesek voltunk eltévedni, elsőre szinte lehetetlennek tűnik megtalálni a keresett ajtót. Bár dupla árat kértek érte (18 euró, egyébként kész rablás, legfeljebb a fele egy taxi), de megérte, hogy nem bolyongtunk órákat a sikátorokban két nagy bőrönddel.

Mivel abszolút autentikus élményt akartam magunknak, egy riádban béreltem szobát, ami Marokkó jellegzetessége: egy néhány emeletes, vastag falakból épült, belsőudvaros ház valamelyik kisutcában. A mién egészen kicsi volt, csupán két emelet néhány szobával, de azok mind igazi marokkói stílusban voltak berendezve, maga a kis belsőudvar nappaliként berendezve, a tetőn pedig medence, ami a forró afrikai napokon elég jó szolgálatot tett. 

Az első este érdekes volt. Természetesen nagyon éhesen érkeztünk meg, úgyhogy lepakoltunk, és elindultunk a Medina központjaként szolgáló Jemaa el-Fna térre - ez az a hely Marrakeshben, amit mindenki ismeri, aki már látott képet a városról. Egy óriási tér tele árussal (bár itt inkább fűszereket, friss gyümölcsleveket árulnak, a bazár - na az az igazi), mutatványosokkal (kígyóbűvölés, majmokkal fotózkodás, közös zenélés, hennázás - minden van, csak arra kell figyelni, hogy semmi nem ingyen), és természetesen rengeteg turistával. Vannak viszont itt szuper éttermek egészen jó áron, méghozzá a tér körüli épületek legfelső emeletén, ahonnan az egész kavalkád egészen elképesztőnek tűnik (igaz, lentről is).

Mi is egy ilyen étteremben ettünk, első vacsi, sikerült megtalálni a legdrágább helyet, de kárpótolt az, hogy az első találkozás a marokkói konyhával igazi kulináris élmény volt: rendeltünk zöldséges és csirkés tazsint, valamint zöldséges kuszkuszt - nyilván furcsán néztek ránk, hogy ketten ennyit akarunk enni, dehát turisták voltunk, mindent ki akartunk próbálni. És őszintén, ez a két étel a legjobb Marokkóban. Sült zöldségek, a különleges fűszerek, a keleties ízek - szóval isteni!

131.JPG

Viszont amíg odaértünk, amíg barangoltunk és amíg visszaértünk a szállodába - hát nekem nagyon furcsa érzésem volt. Nem tudom, hogy kultúrsokk, jet lag vagy egyszerűen ráparáztam az egész helyre, de azt gondoltam, mikor lefeküdtem az ágyamba, hogy lehet, hogy mégsem ide kellett volna jönni. Ez mondjuk eléggé elszomorított, mert nagyon akartam szeretni Marokkót. 

391.JPG

Másnap aztán egészen más színben láttam a várost. Megreggeliztünk a napfényes tetőtéri teraszon, majd elindultunk a városba. Akkorra nagyjából kitaláltam, mit is szeretnék megnézni Marrakeshben: első nap a Jardin Majorelle volt az úti cél, ami egy elképesztően gyönyörű kert a Medinától nagyjából fél óra sétatávolságra. Híres arról, hogy Yves Saint Laurent múzeuma is itt található: a tervező ugyanis beleszeretett a városba, ezért ezt a helyet meg is vette magának, halála után megnyitották a nagyközönség előtt, valamint múzeumot alakítottak ki. A park tele van különböző fajtájú pálmákkal és kaktuszokkal, valamint a helyre annyira jellemző kék épületekkel. Itt megéri eltölteni néhány órát, bár sok a turista, de ha sikerül lecsapnunk egy szabad padra, akkor ne engedjük át olyan könnyen.

166.JPG

Az este is sokkal felhőtlenebb volt: már nem idegesítettem magam, hogy minden ötödik méteren megállít egy árus, elmondja milyen szép vagyok, megkérdezi, van-e férjem, beinvitál a boltjába, aztán még utánam kiabál hogy "Shakira" - ez egyébként a negyedik estére már annyira természetessé vált, hogy furcsállottam, ha valaki nem szól hozzám valamit. A helyiek rettentő barátságosak és segítőkészek, akkorra már egyáltalán nem izgultam, hogy ki akarnak rabolni vagy a beszólásokon kívül máshogy is közelednek, egyszerűen csak élveztem a bazár forgatagát, a kilométereken keresztül kanyargó kisutcákat az ezerféle holmival, a fűszerek állandóan érezhető illatát. Örültem, hogy Anyukámnak is nagyon tetszik az egész hely - főleg, hogy ő is bevallotta: az első este után voltak kétségek benne is.

Másnap nagyon bátrak voltunk, ugyanis úgy döntöttünk, hogy gyalog sétálunk ki a repülőtér mellett található Menara Gardenbe. 35 fok körül volt, a napon nagyjából 40-nek érezte az ember, de emellett sokkal izgalmasabb volt, mintha taxit fogtunk volna: gyönyörű parkok mellett visz ki az út, néhol egy-egy csoport teve várja a bátor jelentkezőket (nyilván a tevék kevésbé várják az utasaikat, mint a tevék gazdái), sőt, útközben elhaladtunk egy hatalmas, éppen épülő park mellett, ami a tervek alapján igen látványos lesz, akkor éppen a dombokat tették a helyükre. 

284.JPG

A Menara Garden egy hatalmas tó, amelyet körbe lehet sétálni, az egyik oldalán egy kis pavilonnal, körülötte pedig négyzetkilométereken át olajfákkal. Hangulatos, és a rekkenő hőségben jólesett egy kicsit megpihenni.

289.JPG

Visszafelé a medina városfalán kívül mentünk, gyönyörű, elképesztő vastag falak veszik körül az óvárost, és megnéztük a Bab Agnaou nevű városkaput, ami aztán visszavitt minket a medina forgatagába.

318.JPG

Megebédeltünk egy nagyon szimpatikus kis étteremben, majd a közelében lévő El Badii palotához sétáltunk. Itt megállított egy férfi, hogy a palota sajnos már zárva van. 3 óra volt, előre megnéztem, hogy a nyitva tartás szerint 5-ig lehet bemenni, sőt, láttam a bejáratot is, ahol többen álltak sorba. Néztem a férfira, kérdeztem, hogy biztos-e benne, mondta hogy persze, az apja ott dolgozik, és már bezárt mára. Mondtam, hogy köszönöm, még egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy akkor majd holnap visszajövünk, de mégiscsak gyanús volt az a sor nekem. Odamentünk, természetesen be lehetett menni. Viszont ez a jelenet többször is lejátszódott: egyszer lezárt forgatási helyszínnél mondta a "biztonsági őr" (egy helyi férfi, minden megkülönböztetés nélkül, csak a kordon másik oldalán állt), hogy ott bizony nem lehet átmenni - a másik percben már vígan sétáltunk, mert másoknak például nem mondta ezt, úgyhogy bementünk velük. Egy este minden kérdezés nélkül ránk szólt egy helyi egy kis utcában, hogy jobbra kell menni, arra van a tér. Hát jól el is tévedtünk, köszi!

A palota egyébként gyönyörű, 16. századi, az egész romos, és éppen ez adja meg a varázsát. Fel lehet sétálni egy tornyába, innen pedig gyönyörű a kilátás a városra, ha pedig nem felhős az idő, remekül látszik az Atlasz hegység a távolban. 

372.JPG

Innen átsétáltunk a központi tér szélén található nagy mecsethez, ez a Koutoubia. Sajnos Marrakesh-ben egyetlen mecset sem látogatható turisták számára (na jó, a szállásadónk szerint az egyik igen, de kigugliztam, és ott azt írták, hogy nem), pedig nagyon szerettem volna megmutatni Anyukámnak, milyen szép épületek, ahogy azt Szarajevóban már megtapasztaltam. De ez a mecset kívülről is nagyon impozáns látvány (a város látképének ikonikus része). 

0387.jpg

Utolsó teljes napunkra maradt a Bahia palota, ami egyébként személyes kedvencem lett, mert gyönyörű. Tizenkilencedik századi épületegyüttes, több nagy kertből, teremből, lugasból áll, és szerintem a marokkói építészet leginkább itt mutatkozott meg az általunk látott nevezetességek között. A gyönyörű csempék, a szökőkutak, a faragott oszlopok és a különleges vaskapuk teljesen elkápráztatják az embert - pláne, ha ilyen óriási adagban kap belőle. Kert természetesen innen sem hiányozhatott, tele volt érett gyümölcsökkel minden fa. 

509.JPG

Az utolsó napunkon délután 5-kor indult a repülőnk, így bőven maradt időnk arra, hogy beszerezzünk mindent, amit haza aratunk vinni. Ekkora már az alkudásba is egészen belejöttem: szerintem így is a többszörösét fizettem ki mindennek, mint amennyit ért, de a kezdetekhez képest (amikor mondtam egy alacsony árat és az árus teljesen kiakadt, én meg úgy megijedtem, hogy elszaladtam) egészen ügyesen vásároltam végül be. Azt mondják, először mindig az ár tizedét kell mondani, és bármennyire is jajgat az árus, hogy ki akarjuk rabolni, mégsem szabad sokat engedni belőle. Hát, legközelebb majd bátrabb leszek. 

403.JPG

Vissza a reptérre már gyerekjáték volt az út, taxival mentünk, és természetesen előre megmondtam a sofőrnek, hogy mennyit fogok adni, aki természetesen ennyiért nem akart elvinni (már száz méterről meglátott a bőröndünkkel, ő maga futott oda hozzánk), úgyhogy mondtam, hogy sebaj, keresünk mást - máris elég lett a pénz. 

A reptéren kifelé is ki kell tölteni a papírokat, de itt már nem tűnt olyan hosszúnak a várakozás.

Mindent összevetve Marrakesh az egyik legjobb város, ahol eddig jártam, és okvetlenül szeretnék visszamenni - ha másért nem (de amúgy de), egy sivatagi túráért mindenképpen. Aminek pedig külön örülök, hogy Anyukámnak is nagyon tetszett az utazás.

Megéri az olcsó repjegy Bariba?

Lelövöm a poént: igen

Olaszországban nagyjából mindent szeretek: a városokat, az embereket, a kaját, a hangulatot - ahányszor eddig ott jártam, mindig nagyon jól éreztem magam. Viszont idén került sor először arra, hogy végre megismerkedhettem az olasz tengerparttal is. 

Sok magyarhoz hasonlóan úgy döntöttem a barátnőimmel, hogy Bariba megyünk nyaralni. Olcsó, közel van, jó az idő, tengerparti város - mi kell még egy boldogsághoz?! Nos, Bari egyáltalán nem rossz hely. Főleg ha az ember szeret pihenni. És nem akar túl sok más emberrel találkozni. És nem vágyik különösebben szép tengerpartra. Meg nagy bulikra. Főleg arra nem.

bari3.jpg

Persze a helyzet egyáltalán nem ilyen rossz, tény, hogy maga a város nem különösebben jó hely, viszont ott a reptér, ahonnan Puglia tartomány legszebb tengerpartjait elérhetjük.

Igaz, már a megérkezés előtt akadt egy kis gondunk: a szállásadónk egy órával a repülő indulása előtt üzent, hogy nagyon várnak, dehát nem ott fogunk lakni, ahol egyébként lefoglaltuk, semmi gond, a másik épületükben van szabad szoba. A másik épületük ugyan kicsit kijjebb van a városból, de sebaj, ott fog várni bennünket Magda. Megtaláltuk az új szállásunkat, sehol senki. Hívtam a szállásadót, mondtam a nevem: igen, szuper, de hol vagytok? Mondtam, hogy az új helyen. Csend. Egy perc múlva: ja oké, akkor odaküldök valakit. 

20 perc ácsorgás után a negyven fokban megérkezett Magda. Bekísért minket, kiderült, hogy a szoba annyira nem jó, de végül is úgysem ott akarunk ücsörögni egész nap. Wi-fi az most nincs, fel kell hívni a főnököt, de ő most sziesztázik, szóval nem lehet zavarni. Oké, semmi baj, lemegyünk a beachre. 

Bariban a fürdésre alkalmas tengerparti szakasz kicsit kintebb van az óvárostól, a mi szállásuntól (ami egyébként a vasútállomás közelében volt) nagyjából 15 perc sétára. Különösebben nem szép, homokos ugyan, de mivel a parttól nagyjából 50 méterre egy zátony található, így úszásra teljesen alkalmatlan, végig derékig ér a víz. És sajnos koszosnak is elég koszos. 

Szerencsére még indulás előtt megnéztük, hogy hova érdemes menni, és Baritól mindössze 35-40 perc vonatútra már igazán festői beacheket találni. Az egyik legközelebb ilyen hely Polignano, ahol a városban, a sziklafalakra épült házak között található egy gyönyörű kis lagúna. A baj csak az, hogy tényleg kicsi: főszezonban örülhet az ember, ha a törölközőjét le tudja tenni valahova. Ettől függetlenül tényleg szép látvány a kristálytiszta, kék víz, a romantikus sziklák és a végtelen tenger előttünk.

bari2.jpg

A másik hasonló hely Monopoli, mindössze 10 perccel hosszabb ide a vonatút, mint az előző városba. Itt több rövid partszakasz is van a városban ( a leghosszabb a város központjában, de ez tényleg elég kiábrándító: keskeny homokos part tele emberekkel - na meg rengeteg szeméttel), viszont ezek is elég kicsik, úgyhogy szabad helyet itt sem könnyű találni. Bár elég sokan vannak, és a homokos part miatt nem olyan toszta a víz, csak egy kicsit kell beljebb úszni a tengerben, hogy átadhassuk magunkat a türkizkék víz látványának. 

bari1.jpg

Az egyik napunkon viszont egy hosszabb kirándulást szerveztünk: korán elindultunk vonattal Leccébe, ami nagyjából 1 óra 50 percre található Baritól. Itt egy ismerősünk várt bennünket autóval, hogy megmutassa, miért is olyan szép Dél-Olaszország. Elvitt bennünket Gallipoliba, ahol több kilométer hosszú, fehér homokos part van. Ide tényleg érdemes ellátogatni: gyönyörű a víz, és bár itt is sok a nyaraló, a hosszú beach-nek köszönhetően mégsem tűnik olyan zsúfoltnak. A gyönyörű tengerpart mellett a másik érdekes élményünk a Samsara beach nevű klub volt, ahol a tengerparton már 4 körül elkezdődik a buli, lehet táncolni a tengerben, iszogatni a fehér homokos parton - szóval mindent, amit egy ilyen helyen elképzel az ember. Sajnos az utolsó vonat Bariba 9-kor indul, így szomorú búcsút kellett vennünk a helytől, de látva, hányan jöttek oda a parton azzal, hogy meghívjanak egy-egy esti buliba, azt gondolom, igen lüktető éjszakai élet lehet arra. 

Ellentétben Barival: ahogy említettem már, itt este ugyanis nem sok mindent lehet csinálni. Az óváros egyik nagyobb terén van néhány koktélozó/söröző, de egy óra körül szép lassan ezek is bezárnak, úgyhogy ha csak a buli miatt mennénk valahova, akkor ne menjünk oda!

A közbiztonsággal egyébként nem volt különösebb gondunk, volt egy-két utca, amit jobbnak láttunk elkerülni, meg persze az olaszok "Ciao Bella"-jától nem nagyon lehet szabadulni, de összességében nyugis kisváros. Az óváros a kisutcácskáival igazi mediterrán hangulatot áraszt, az utcán orchiette-t (helyi tészta) készítő néniktől pedig teljesen autentikussá válik a hely. 

Összességében, ha Bariba megyünk nyaralni, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy nem Bariba foglalunk szállást, hanem valamelyik szebb kisvárosban a környéken, vagy kicsit messzebb, a déli városok valamelyikében.

Ez Európa egyik legszebb tengerpartja

Türkiz tenger és monumentális sziklafal az Adrián

Ha valaki arra a kis kalandra vállalkozik, amire mi is azzal, hogy Szarajevón keresztül indultunk Horvátországba, akkor nem csak a bosnyák fővárosba lesz egyből szerelmes, de az onnan tovább vezető gyönyörű útba is. A két ország között húzódik ugyanis a Dinári-Alpok hegyvonulata, és az út a Neretva folyó völgyében, egy kanyonban halad végig.

horvat1.jpg

Út közben mindenképpen érdemes nem csak elmennünk Mostar mellett, de bemenni a belvárosba is. Csodálatos kis keleti jellegű város, közepén egy magas híddal, amit a 90-es évek elején ugyan lebombáztak, de mára sikerült újjáépíteni, és jelenleg pénzért a mélybe ugráló emberekkel van tele - igazi helyi látványosságok, olyan szinten, hogy a turistahadtól lehetetlenség volt képet csinálni róluk. Itt is mecsetek és templomok váltogatják egymást a városban, közben árusok hada próbálja eladni a különböző (egyébként nagyon szép) keleti jellegű portékáit. Igazi bazári hangulat.

horvat2.jpg

Innen tettük egy rövid kerülőt, ami talán az út egyik legszebb állomása volt, és mindenképpen érdemes rászánni az időt: elmentünk a Kravica-vízeséshez. A látvány egyszerűen lélegzetelállító, és mindenképp megéri azt a plusz néhány kilométert. A víz kristálytiszta, és félkörben hullik alá a sziklafalról. Az úszás csak a bátrabbaknak ajánlott, mert elég hideg a víz, de Thaiföldi élményeim alapján nem is számítottam másra. 

horvat3.jpg

Innen nem messze már rá tudtunk csatlakozni az autópályára, ami egyenesen a horvát tengerpartra vezet. (Mi tettünk még egy kis kitérőt: beugrottunk Medjugorje városába, ami igazi búcsújáró hely, ugyanis többször megjelent már itt Szűz Mária - innen mindenképpen szerettünk volna vinni egy kis szuvenírt nagymamámnak, akit mindig meglepünk valami kegytárggyal, mint egy kereszt Jeruzsálemből, vagy egy szentkép egy keresztény thai templomból.)

A nagy kérdés az indulás előtt az volt: Dubrovnik vagy az általam eddig nem ismert Makarska irányába menjünk - végül a másodikat választottuk, és ahogy odaértünk, megértettem, miért mondta a Pilóta, hogy ez az egyik legszebb tengerpart, ahol járt.

A szállásunkat Mimicében, egy kis tengerparti faluban találtuk meg, és szuper választás volt: a szobánk erkélye a tengerre nézett, de a legszebb mégis az volt, hogy nem csak magát a tengert, hanem a szárazföldön magasodó, több száz méteres sziklafalat is csodálhattuk minden nap, és hát a reggeli is a tengerre néző kis teraszon várt bennünket. (Ezt a szállást külön ajánlom: Bed and breakfast Blaga, Mimice, Horvátország - csodálatos!) 

horvat4.jpg

Maga Mimice egy csodálatos, de egészen kis városka. (A legenda szerint egy dadogó családfő, bizonyos Mice alapította, aki viszont mindig úgy mutatkozott be, hogy Mi-Mice, így aztán ez ragadt a városkára, és mivel az egész hely egy családé volt, ma is minden helyi lakosnak Mimice a vezetékneve. Szerencsére mi is találkoztunk egy vérbeli Mimicével.)

Az esti tengerparti vacsoráknál és a helyiekkel való ismerkedésnél jobban tényleg csak az a lenyűgözően kristálytiszta tenger tetszett jobban, amitől a hely olyan volt, mint a leggiccsesebb képeslapokon: a hajók és a fürdőzők úgy hatottak, mintha lebegnének a vízen - épp ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bár a víz kicsit hideg volt, ez nem tántorított el attól, hogy vegyünk egy sznorkel felszerelést, szóval órákig nézhettem a halakat és a tengeri világot a felszín alatt.

horvat5.jpg

A kocsi nagyon hasznos volt, ugyanis egyik nap Mimicéből átmentünk az egyre népszerűbb Makarskába is. Nem véletlen, hogy itt nyüzsögtek a turisták, elképesztő látványt nyújtanak a kikötőben álló jachtok a türkiz tengeren, háttérben a monumentális sziklafallal.

horvat6.jpg

A város is igazi kis mediterrán paradicsom szűk utcácskákkal, régi templomokkal, pálmafákkal - hát kell ennél több a boldogsághoz? 

Kelet és nyugat találkozása a Balkánon

A háború és a béke városa - Szarajevó

Amikor a Pilótával kitaláltuk, hogy Horvátországba megyünk nyaralni, ő vetette fel, hogy mi lenne, ha Szarajevót is útba ejtenénk a kirándulás alatt. Nekem Boszniáról nagyjából csak a háború jutott eszembe, de elég kalandvágyó vagyok, szóval szívesen mondtam igent erre a kitérőre - és egyáltalán nem bántam meg!

Sok mindent nem gondoltam volna erről az országról: például hogy ilyen gyönyörű utakon járhatjuk be. Bár elég későn indultunk, így aznap a hegyeknek csak a körvonalát láttuk a lemenő napban, már akkor sejtettem, hogy a látvánnyal nem lesz baj az utazás alatt. 

bosznia1.jpg

Kocsival nagyjából 7 óra az út Szarajevóig, bár autópálya csak két rövid szakaszon van, az utak egész jó állapotban vannak, szóval jól lehet haladni. Mivel Bosznia nem EU tagállam, a határon (ez a horvát-bosnyák határ) várni kell egy kicsit, de egész gördülékenyen halad a dolog, és még útlevélre sincs szükségünk, elég a személyi. Ahogy átérünk a határon Boszniába, azonnal láthatóvá válnak a háború nyomai. A kis falvak házainak egy része szinte az alapokig le van rombolva, másoknak csak a falai állnak kiégett ablakokkal, golyónyomokkal. Szomorú és elgondolkodtató látvány, ahogy a hatalmas, újjáépített házak között felbukkannak az alig 20 éve véget ért véres időszak nyomai. De láthatóan fejlődik az ország, azok a családok, akiknek nem kellett elhagyni az otthonaikat (vagy rosszabb esetben nem estek áldozatul a háborúnak), azok igazi kis palotákká varázsolták a házaikat.

Szarajevóban előre foglaltunk helyet egy motelben, és bár a szobánk kicsi volt, mindenért kárpótolt az, hogy a belvárosban, az óváros mellett laktunk. Még este felfedező útra indultunk, és számomra igazi meglepetés volt, mennyire hangulatos helyről van szó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fel voltam készülve a rengeteg mecsetre, a bazári hangulatra, a szűk, romantikus kisutcákra - inkább egy unalmas panelrengeteget képzeltem el. De Szarajevó minden, csak nem unalmas.

bosznia2.jpg

Sosem gondoltam volna, hogy Európa közepén, mindössze néhány óra autóútra Pesttől a müezzin énekére fogok ébredni, de bizony Szarajevó óvárosában több mecset is van, így aztán végre azt is kipipálhattam a bakancslistámon, hogy meglátogassak egyet - sőt, egyből háromban is jártunk. A kedvencem az volt, ahol maga a müezzin mesélt nekünk történelemről meg vallásról - mindezt olyan közvetlen és kedves stílusban, hogy tényleg öröm volt vele a beszélgetés.

bosznia3.jpg

Bár a háború a mai napig jelen van a városban a golyó fúrta lyukakkal a házak oldalán, a gránáttámadások emlékeként a város különböző pontjain elhelyezett, vörös festéknyomokkal, melyeket Szarajevó rózsái néven emlegetnek, vagy akár az emberekben, akik mind el tudnak mesélni egy-egy történetet, és határozott véleményük van a politikáról - ezzel szemben ritka az olyan város, ahol néhány utcán belül elfér egymás mellett a mecset, a keresztény és a református templom, és a zsinagóga. 

sarajevo3.jpg

A kulturális feltöltődés és egy elképesztően finom ebéd után jó turistákhoz méltóan felmentünk a Trebevic hegyre lanovkával, ami a belvárost köti össze a város mellett álló hegytetővel. Ez tényleg kihagyhatatlan program Szarajevóban, csodálatos a látvány több mint ezer méter magasságból, és láthattuk azt is, hogy amit bejártunk napközben, csak egy egészen kis része volt a városnak. 

sarajevo1.jpg

Az esték is nagyon jók Szarajevóban: a bárok és éttermek sokáig nyitva tartanak, a pultosok elképesztően kedvesek és imádnak a vendégekkel beszélgetni, és ezeken a vendéglátóhelyeken tényleg úgy érzi magát az ember, mint bármelyik másik európai nagyvárosban. Mert bár a háború egyik legvéresebb színtere volt Szarajevó, mégis egy európai főváros, és ahogy a romokból újjáépítették, az bizonyítja az itt élő emberek erejét.

Grúziában csak hideg van, meg hó, nem? Nem.

Szovjet panelrengetegtől tehéncsordákon át a tengerparti luxusig

Töredelmesen be kell vallanom, valószínűleg ellógtam azt a földrajz órát, amikor Grúziát vettük. Ha volt is valami fogalmam az országról, az kimerült pár kulcsszóban: hó, hideg, hegyek, hó, elmaradottság, hó. Úgyhogy nagyot néztem, amikor az első Grúziáról készült videóban tengerpartot meg felhőkarcolókat láttam.

Azt hittem, valami hiba történt, úgyhogy visszatértem az alapokhoz, felcsaptam egy atlaszt (megnyitottam a Google Earth-öt), és így már elég nyilvánvaló lett: van hó meg hideg, persze, de az ország a Fekete-tenger partján fekszik, ergo elég nyilvánvaló, hogy van tengerpartja. Úgyhogy a fejemben élő kép a szőrös kucsmában flangáló grúzokról egy kicsit megváltozott. 

Ami még szebb az egészben, hogy Kutaisitól nem is kell sokat utazni, hogy a romantikus hegyek közül a riviérára jussunk.

172.JPG

Második Grúziában töltött napunkon délután kettőre sikerült egy bérelhető autót találnunk. Maga a kocsibérlés nem lehetetlen Kutaisiban, de az árak láttán elkerekedik az ember szeme: ahhoz képest, milyen olcsó a városban minden más, az autókat horror áron mérik. (Ennek az egyik oka, hogy sok kölcsönző Tbilisiből, a fővárosból hozzák át a bérelhető kocsikat, így ennek az útnak az árát is ki kell fizetnünk. A másik talán a kisebb választék.) Ha viszont egyszer találunk egy jó kis járgányt és kifizetjük a pénzt, akkor a helyiek már nem akadnak fenn olyan kis dolgokon, mint a papírjaid ellenőrzése, azok lefénymásolása, esetleg forgalmi átadása, jó ahelyett az aláírt szerződés is - mondják ők, mi meg elhisszük.

A távolság nem nagy a tengerparttól, de az út tele van meglepetéssel. Állatbarátok előnyben, a Kutaisiban tapasztalt kóbor kutya hadat a városon kívül a gazdátlan tehéncsordák váltják fel, akik előszeretettel ácsorognak az út közepén. Írnám, hogy ezzel feltartva a forgalmat, de a grúzokat ez nem zökkenti ki az általános vezetési stílusukból. "Ezer Schumacher országa" - mondta viccesen valaki, ami már a városban is érzékelhető (zebra - és? én meg nem állok. sáv? - az mi?), aztán onnan kikanyarodva egészen kaotikussá válik. Úgyhogy nem lepődtünk meg, amikor minket, akik épp egy tehenet kerültünk ki, megelőzött egy betonkeverő, akit éppen egy Lada előzött. Mindezt természetesen két sávban, dehát mire való az út menti köves rész, ha nem előzésre. Érdekes volt látni a szirénázó mentőt megelőző Mercit is, amikor a szembe sávban elég nagy gyorsasággal érkezett egy teherautó - sietünk, na. 

Az út egy helyen el is fogyott, aminek köszönhetően nagyjából fél óráig tartott megtenni egy 4 kilométeres útszakaszt, ahol a teheneken kívül más nem igen járt - köszi, GPS.

A táj azonban mindenért kárpótol: alföldi lányként mindig lenyűgöznek a hegyek, a havas hegycsúcsok a távolban pedig tényleg nagyon egzotikussá teszik a látványt. A tengerparti gyöngyszem, Batumi környéke különösen szép: jobb oldalról a végtelennek tűnő tenger, bal oldalról a több ezer méter magas hegyek között kanyarog az út.

Batumi egyébként is olyan, mintha egy másik országba csöppentünk volna. Kutaisi álmos kisvárosa után egy igazi egzotikus metropolisznak tűnik. A hegyek közül felbukkanó tenger, és tengeren kirajzolódó, távoli felhőkarcolók - na igen, ez az én terepem.

batumi2.jpg

Hotelt nem foglaltunk, meghagytuk a szerencsének a választást: ahol lesz szabad parkoló és szabad szoba, ott fogjuk tölteni az éjszakát. Így aztán egy kellemes kis hotelben sikerült foglalnunk egy éjszakára. Mivel csak este felé helyezkedtünk el, fürödni már nem mentünk, hanem inkább kipróbáltuk az óriáskereket, ami sokkal sokkal kevésbé volt veszélyes(nek tűnő), mint a Kutaisiban lévő, és a magasból látszott igazán, milyen gyönyörű a város: távolban a havas hegycsúcsok, alattunk egyik oldalon a felhőkarcolók és szebbnél szebb hotelek, a másikon a tenger, felettünk pedig sárkányrepülők (ezek egyébként a vízről szállnak fel, elég izginek tűnt).

batumi1.jpg

A vacsoránkat egy tengerparti étteremben fogyasztottuk el, hát én teljesen oda voltam: nagyon finom volt a kaja (ezúttal végre ettem egy jó tésztát), jól nézett ki a hely, és nagyon aranyos volt a személyzet, szóval ötből ötös volt az este. Bár hulla fáradtak voltunk, utána még sétáltunk egy nagyot a belvárosban. Két dolog tetszett nagyon (a felhőkarcolókon kívül természetesen): a partmenti pálmafás promenád, amihez hasonlót Tel-Avivban láttam, és már ott is imádtam, a másik pedig az, hogy annak ellenére, hogy fejlett nagyvárosról van szó, rengeteg park van, így az egész olyan zöld, hogy az ember szinte nem is veszi észre a körülötte lévő épületeket. Az egyik legszebb rész az Európa tér, ahol egészen különleges épületek találhatóak, és az egész látvány egy európai nagyváros régi városrészére emlékeztet. Sokan megjegyezték, hogy Batumi egy "csinált város"- ha csinált, akkor ól csinált!

Másnap egy kis shopping után (imádom az új grúz feliratos cipőm) beültünk a kocsiba, és elindultunk vissza Kutaisiba. Útközben azonban még megnéztünk egy különleges beach-et, Magnetitit, ahol egészen furcsa módon nem köves a part, hanem fekete homokos. Nyilván ez nem természetes jelenség, a homokot úgy szállították oda, és hogy miért pont feketét, azt nem tudom, de a helyiek szerint nagyon jót tesz az egészségnek. Hát, a 40 fokban én csak a tenyeremmel teszteltem a homokot, ami szerintem nagyjából le is égeti az ember bőrét, ha délután egykor kifekszik rá. Mindenesetre szép.

Az utunk vissza Kiutaisi reptérre ismét tehenekkel és hegyekkel teli volt (autópálya+viadukt+tehén), és bár ez a három nap pont semmire nem volt elég ahhoz, hogy megismerjük az országot, mindketten jó érzéssel búcsúztunk el Grúziától. 

 

Miért éppen Kutaisi?

Kalandozás a Kaukázus völgyében

Grúziát a Kaukázus ékkövének is tartják - ami annyira nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy az 5000 méter feletti csúcsoktól a luxusszállodákat kínáló tengerparti hoteleken át mindent megtalálni egy, Magyarországnál kisebb országban. Hogy egyikből a másikba hogy jutunk el, az már egy kicsit érdekesebb kérdés.

A vad kaukázusi ország még mindig elég ismeretlen az utazók számára, szóval amikor azt mondtam, hogy hamarosan Kutaisiba költözünk, akkor a legtöbben csak néztek nagy szemekkel, hogy jó-jó, de az mi? Tény, hogy maguk a grúzok is vegyes érzelmekkel beszélnek az ország harmadik legnagyobb városáról, de ha azt nézzük, hogy a Wizzairnek köszönhetően heti három alkalommal, tök olcsón meg lehet úszni az utazást, akkor szinte mindegy is, milyen a város, innen aztán ezer lehetőségünk van továbbmenni. 

Mivel nekünk is ezer kérdésünk volt ezzel a helyzettel kapcsolatban (ezek közül a legfontosabb: Hajlandóak vagyunk mi egyáltalán Kutaisiba költözni?), elmentünk három napra, és jól megnéztük. Ami túlzás, mert három nap alatt nagyjából semmit nem lehet megnézni Grúziából.

A gép a lehető legjobb időpontban indul (nem), éjfélkor, szóval jól elfárad az ember, amikor grúz idő szerint hajnal 5-kor megérkezik Kutaisi repterére. Ez egyébként az egyik legkisebb, amit láttam, de modern, egész szép, és hát a hegyek látványa a távolban igazán különlegessé teszi (ez mondjuk hajnalban nem látszik). Nevét egyébként az egyik híres grúz királyról: David the Builder, azaz Dávid, az Építő alapította többek között a város egyik akadémiáját, aminek köszönhetően a reptér mellett utakat, tereket és hotelt is neveztek el róla.

Hát, a város első látásra valószínűleg senki szívét nem rabolja el: a külváros szocialista panelekkel (ránézésre inkább a maradványaikkal) van tele, és az itthon ismert "panel-program" oda még nem jutott el. A reggeli szürkületben pláne azt az érzést váltotta ki belőlem a látvány, hogy forduljunk vissza. Aztán a folyó parti szálloda (három csillag, de ez ne tévesszen meg senkit), a kedves bácsi, aki családi üzletként vezeti azt, a finom reggeli és a "welcome" bor meghozta a kedvem a maradáshoz. 

kutaisi2.jpg

Egy kis alvás után nyakunkba vettük a várost, amit különösebben szépnek nem neveznék, de a maga bájával, a végtelenül kedves helyiekkel, a belváros kis macskaköves utcáival és a várost kettészelő Rioni folyóval egész gyorsan megkedveli az ember. 

kutaisi4.jpg

Mi először a piacot néztük meg, szenzációsan friss minden, a tűzpiros paradicsomoktól a friss fűszernövényeken át a hatalmas, kerek sajtokig mindent lehet kapni, olyan olcsón, hogy a jó magyar ember is csak bámul, hogy hát ilyen is van? Aztán sétáltunk a belvárosban, a folyóparton, és találtunk egy szuper éttermet, ahol természetesen a híres hachapurit kóstoltuk meg (nagyon ajánlós!!).

106.JPG

Innen jár a folyó felett, a másik oldalon emelkedő dombra egy libegő, amelynek másik végén egy szocialista vidámpark van. A gyerekvasutat és ugrálóvárat nem teszteltük, de a "Kutaisi-eye"-ra csak felültünk, bár őszintén nem tudnám azt mondani, hogy a rozsdás óriáskeréken egy kis halálfélelmem sem volt, végül megúsztuk - a kilátás pedig mesés: háttérben a Kaukázus hegyei, alattunk a festői város (na jó, nem ironizálok tovább, mer még úgy tűnik, hogy nem is jó hely). 

kutaisi3.jpg

Este a város (valószínűleg) egyetlen skybarjába mentünk, ami egy luxushotel tetején van (a luxust ebben az esetben a Kutaisi viszonyokhoz képest írom), innen aztán szintén gyönyörű a kilátás a városra és a tájra is. Luxus ide vagy oda, a bár a pesti kocsmai árakkal van egy szinten, nagyjából 650 forintnyi lari (igen, ez egy pénznem, kistestvére a tetri) egy korsó sör, amiből természetesen a grúzt kóstoltuk meg, az Argót. Ezután még benéztük néhány helyre, csak vessük már bele magunkat a Kutaisi éjszakába, ha ott vagyunk, és lelkes bárlátogatóként mondom, nagyon jó kis helyeket találtunk. Európai szintű enteriőr, európai szintű kiszolgálás, végtelenül kedves pultosok, elképesztően finom grúz borok és kellemes klíma - szóval jó hely ez a Kutaisi. 

kutaisi5.jpg

Másnap döntenünk kellett: maradunk a majdani városkánkban, és megnézzük a város leghíresebb épületét, a Bagrati katedrálist, aminek a kupolája szinte mindenhonnan látható, valamint a Kutaisitól pár kilométerre fekvő Gelati monostort (mindkettő a világörökség része), vagy bérelünk egy autót, és lezúzunk a tengerhez. Nem volt nehéz a döntés, nagyjából 35 fok volt árnyékban, úgyhogy már csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik bikinimet készítsem elő. Kutaisira bőven lesz még időnk, hiszen nemsokára átcuccolunk, a tengerpartot viszont szerettük volna még nyáron megnézni. És milyen jól tettük...!

Azt mondják, nem a az életben nem az uticél a lényeg, hanem maga az utazás. Hát, a Kuaisi-Batumi út tényleg elég érdekes...

Hogy mart meg egy halálos mérgű kígyó a konyhádban? Ja, ez Thaiföld!

Phukteről valószínűleg már mindenki hallott, aki Thaiföldre tervezett, szervezett nyaralást, vagy látta az ismerősei Facebookján, hogy ez a hely maga a földi paradicsom. Számomra addig tűnt paradicsominak, amíg az első délebbre eső strandot el nem értük, mert ott sajnos nekünk már nem nagyon maradt hely a sok turista miatt.

phuket2.jpg

Thaiföld legnagyobb szigetére egyébként pofon egyszerű eljutni: az ember felszáll egy repülőre, és ott van. Na persze mi nem elégedtünk meg egy ilyen laza kis utazással, úgyhogy Koh Samuiról egy röpke 8 órás úttal jutottunk a célhoz, repülő helyett pedig busszal, komppal, majd ismét busszal. Nyilván hiába vettük meg a jegyünket a légkondis, Wi-Fi-s buszra, amibe csak bedobáljuk a cuccainkat, a végállomáson pedig ki, ugyanis amikor a kisbusszal, ami a hotelnál felszedett, a nagybuszhoz érkeztünk, kiderült, hogy nincs nagybusz. Azaz nagybusz van, csak az nem a miénk. Úgyhogy a kisbuszba vissza (természetesen ekkorra a sofőr már kipakolta mind a 14 utas csomagját), kompkikötőbe ki (a komp csak másfél óra múlva indul), majd a kompra fel, végül Donsak kikötőben le - és ott, na ott már ott volt a nagy buszunk, ha nem is teljesen olyan, mint képzeltük, de busznak busz. 

A két sziget között gyönyörű tájakon megy az út, szuper gyorsan lehet haladni az autópályán, és bár nagyon fáradt voltam, nem szívesen aludtam, mert nem akartam lemaradni a Thaiföldre annyira jellemző, mészkő hegyekkel borított tájról, amit általában a képeslapokon lát az ember. Azt nyilván nem kell említenem, hogy a verőfényes Samui után szinte egész úton szakadt az eső (a Pilóta még érkezés előtt figyelmeztetett, hogy ha Phuketen is esik, fordulunk vissza), de nekem nem vette el a kedvem, mert már nagyon izgatottan vártam ezt a naaagyon híres szigetet.

phuket1.jpg

Ami tény, hogy Phuket nagyon szép, és nagyon eltér a többi szigettől, ahol eddig jártam: teljesen más a tengerpart, más a hangulat, más a növényzet. Jó volt látni egy egészen új környzetet, ráadásul a bungalóból átköltöztünk egy igazi házba, ugyanis a Pilóta barátja látott minket vendégül. Ki gondolta volna, hogy két hónap után az ember így örül egy kis paprikás csirkének (ananásszal)? 

Mi a sziget északi részén laktunk, ahol egy nagyon kellemes tengerparti szakasz húzódik közvetlenül a reptértől nem messze, így aztán az egyik kedvenc elfoglaltságunknak is hódolhattunk: néztük a fel-leszálló gépeket. A homok nagyon szép, a part tiszta (láttam egy vízbe kakiló kutyát ugyan), az idő néha esős, de végig meleg volt. A szállásunk jobb nem is lehetett volna: nem csak egy szép kis ház a tengerparttól nagyjából 2 perc motorútra, de minden nap friss, magyaros kaja várt, miután hazaértünk a csavargásból, úgyhogy igazi királyi életünk volt. A Pilóta barátja nagyon jól tartott minket: etetett (és itatott), motort és jó tanácsokat adott, és elvitt minket érdekes helyekre. 

phuket4.jpg

Thaiföld többi szigetéhez hasonlóan Phuketen is több vízesés található, amelyekben persze fürdeni is lehet - már ha szeretjük a hideg frissítő vízhőmérsékletet. Mi is megmártóztunk az egyikben, ahol szinte csak helyiek voltak - elég autentikus élmény.

phuket5.jpg

A másik kedvenc helyem SEM a turisták által legkedveltebb partok egyike, amik közül mi a Kalama Beachre motoroztunk le, de a gyönyörű homokos tengerpart olyan zsúfolt volt, mint Siófok egy melegebb júliusi napon, így inkább utánanéztem az interneten, mit ajánlanak azok az emberek, akik kevésbé szeretik a tömeget. Így találtam meg a Banana Beach nevű kis öblöt, ami ráadásul épp útba is esett nekünk hazafelé, így aztán megnéztük. Az egész kis öbölbe kalandos ösvényen lehet lejutni a domboldalon lévő útról, természetesen kizárólag gyalog, úgy is nehézkesen, de a látvány mindenért kárpótol. Kevés ember, egyetlen kis vendéglő, fehér homokos part és kristálytiszta víz - mindez a naplementében még akár giccses is lehetett volna, de inkább csak gyönyörű volt.

phuket3.jpg

A legizgalmasabb dolog azonban mégsem velünk történt, hanem házigazdánkkal. Korábban említette már, hogy volt kígyó a kertjében, így kihívott egy szakembert, akinek a tanácsára kígyóriasztókat tettek ki a ház körül. Ez számomra okozott némi csalódást, mert nagyon szerettem volna látni egy kígyót - nyilván nem túl közelről, meg nem is túl harapósat, de legalább vadat. Hát, nekem ez nem jött össze, ám egyik reggel furcsa zajokra ébredtünk, és amikor kimentünk, házigazdánk kissé ijedten közölte: egy pápaszemes kobra kölyök bukkant elő a kukája mögül, és ha már olyan közel volt hozzá, hát meg is harapta a lábát. Azt nem árt tudni, hogy a pápaszemes kobra Thaiföld legmérgesebb kígyója, harapása kb. negyed óra múlva halált okoz, ha az áldozat nem kerül kórházba. A barátunknak nagy szerencséje volt, a kígyó ugyanis nem tudta belemélyeszteni a fogait a bőrébe, így nem okozott sebet, a méreg sem került a szervezetébe. A kígyónak kevésbé volt szerencséje, ugyanis bármilyen meglepő, az abszolút ártatlan, buddhista thaiok minden kígyót megölnek, így végül egy partfis végzett vele, majd a kukában találta magát. Azért én reménykedem, mert mikor néhány perccel később odamentünk, már nem volt ott a teteme - remélem végül túlélte a kalandot, és egy emberektől lakatlan helyen éli tovább az életét. 

Phuket nagy kaland, de ha az ember nem szereti a nagy tömeget, akkor nem feltétlenül ideális úti cél, legalábbis a déli területek biztosan nem. 

Ünnepek a pálmák alatt

Egy hónap egy trópusi szigeten

Az idei karácsony teljesen más volt, mint a többi. Jobb és rosszabb egyszerre: jobb, hiszen egy igazi trópusi paradicsomban ünnepeltük, együtt a Pilótával, melegben, napsütésben, néha kicsit szürreális thai körülmények között, de mégis boldogan. Rosszabb, mert mindkettőnknek nagyon hiányzik a családja, az igazi karácsonyi hangulat pedig mégiscsak valahol otthon maradt. Bár itt mindenki elképesztően édes és kedves, a thaiok az egész karácsonyt mikulás-sapkában ünnepelték (már amennyire ünnepelhetnek egy olyan ünnepet, amiről nagyjából fogalmuk sincsen), a szüleinket, a családtagjainkat, a barátainkat nem tudják pótolni. Meg hát idén töltött káposzta helyett zöldcurryt, bejgli helyett pedig halat, rákot meg pad thait ettünk karácsonykor.

225.jpg

Egy hónap Koh Samuin

Kambodzsából Bangkokon keresztül egyenesen Koh Samuira jöttünk. Ez a sziget talán kevésbé ismert turistacélpont, ennek pedig megvan a maga előnye és hátránya is. Az előnye természetesen az, hogy sokkal kevésbé zsúfolt, sok a turista, de nem kezelhetetlenül sok, a sziget tele van érintetlen területekkel, dzsungellel, viszont nincsenek hatalmas hotelkomplexumok, égig érő felhőkarcolók. De azért annyira kiépült, hogy aszfaltozott utakon bejárható legyen az egész, van Tesco és McDonald's is, meg minden, amit a nyugati ember otthon megszokott. A hátránya számomra az, hogy sokkal kevesebb fiatal jár ide, magasabb a turisták átlagéletkora (összehasonlítva például Koh Phangannal, ahol 5 napot töltöttünk), és néha ez egy kicsit unalmasabbá teszi.

217.jpg

Mi Lamai Beachen laktunk, a Pilóta olyan régóta jár ide, hogy én akkor még meg sem születtem (bocsi), úgyhogy számára ez már rutinszerű. Tavaly is itt töltöttünk 3 hetet, nagyjából már én is ismerem a környéket, azért persze a sziget így is sok érdekességet tartogatott. 

065.jpg

Mit lehet egy trópusi szigeten csinálni?

A válasz tök egyértelműnek tűnik, nyilván fürödni a tengerben, meg napozni a parton. Na igen, de egy hónap fürdés meg napozás még a legnyugisabb embernek is az agyára tud menni. Szerencsére Samui elég nagy sziget ahhoz, hogy sokkal többet kínáljon ennél!

- először kell egy motor

Tapasztalatlan (főleg Ázsiában tapasztalatlan!) sofőröket ugyan óva intenék a motorozástól itt is, de a forgalmat össze sem lehet hasonlítani egy nagyvárossal. Sokkal kevesebben vannak az úton (na jó, ez nem igaz például Chawengre, a sziget legnagyobb városára, ahol nagyjából állandóan dugó van), így ebből a szempontból könnyebb vezetni itt, a motorozás akkor is nagyon veszélyes tud lenni. Viszont ahhoz, hogy szabadon bejárhassuk a szigetet, szinte elengedhetetlen, hogy saját járművünk legyen. A motor kényelmes, bárhol le lehet parkolni és két személynek ideális. (a videó minőségéért elnézést)

Mi is béreltünk egy kis robogót, és azzal szeltük a part menti utakat, a dzsungeleket. 

- állandó buli

Amikor kérdezték, mit csinálunk szilveszterkor, elég nagy bajban voltunk, mert itt tényleg minden este olyan, mintha szilveszter lenne: bármikor kimehetünk az éjszakába, legyen szó hétfőről vagy péntekről, minden hely nyitva van, mindenki mulat. Ahogy haladtunk az ünnepek és a főszezon kezdete felé (ez nagyjából januártól márciusig tart), na meg a monszun vége felé (egyre kevesebb volt a napokig tartó eső), egyre inkább megteltek a helyek turistákkal, egyre pezsgőbb lett az éjszakai élet is. Ettől függetlenül egy jól megválasztott szállással ugyanolyan jól lehet pihenni is. A mi szállásunk ebből a szempontból tökéletes: Lamai központjától nagyjából száz méterre, de mégis a városban, méghozzá a tengerparton volt, így ha nem tudtunk aludni, az maximum a bungalónktól 10 méterre hullámzó tenger miatt volt. 

228.JPG

Nekünk két abszolút kedvencünk van: az egyik a Lava bár, amit egy ír pasi és az ő thai felesége vezet, a másik pedig a Molly Malone, ahol a kedvenc pultosunk egy elképesztően cuki ladyboy. Lehetne ez furcsa, de itt Thaiföldön egyáltalán nem az. 

a dzsungel

Mindenképpen érdemes felmenni a hegyekbe, hiszen sziget közepén igazi dzsungel-hangulatban lehet részünk. Az idei egyik kedvenc célpontom a vízesés volt (van több is Samuin), ami nem csak szép, de izgalmas úszni a vízesés alján található kis tóban. Na jó, olyan sokat azért nem úsztam, brrrrutál hideg. 

249.jpg

elefántok

Érdekes kérdés. Nekem is nagy álmom volt felülni egy elefánt hátára, aztán rengeteget olvastam a témában, hogy miért nem szabadna senkinek felülni az elefánt hátára. Aztán mégis elmentünk egy ilyen helyre, és amint élőben is megláttam a szerencsétlen állatokat, végképp elment tőle a kedvem. Már messziről látni, hogy az elefántok egy egészen rövid láncra vannak kötve, 10-20 egy kis karámban, nem tudnak érintkezni egymással, csak állnak és néznek. A szemükben látszik az a mérhetetlen szomorúság, amitől minden jó érzésű embernek elmegy a kedve attól, hogy komolyan fel akarjon ülni rájuk. Ezért, ha ajánlhatom, NE! Fent északon vannak olyan rezervátumok, ahol lehetőség van ilyen helyekről mentett elefántokkal fürdeni, etetni őket, mosdatni a sárban - ezerszer jobb élményt nyújthat egy ilyen program. Hamarosan mi is felmegyünk északra, akkor testközelből is el tudom mesélni az élményt.

248.jpg

bevásárlás

Ha még nem lett volna elég a bangkoki vásárolgatástól, természetesen itt is van rá lehetőség dögivel. Minden este másik városban van night market, de a sziget egyébként is egy nagy piac, úgyhogy a vásárlási lázat könnyű enyhíteni. Chawengen pedig van egy bevásárlóközpont, a Samui CentralFestival, ahol nem csak jó nevű butikok vannak, de még moziba is el tudunk menni.

Épp tegnap próbáltuk ki ezt az élményt: végre mi is átestünk a tűzkeresztségen, és megnéztük az új Star Warst. A filmet nem véleményezem, a mozi viszont pontosan olyan volt, hogy amikor kijöttünk a teremből, hirtelen azt hittük a WestEndben vagyunk - a különbség, hogy nem esett odakint a hó. Azért a thai felirat jó volt a film alatt, és érdekes az is, hogy a kezdés előtt egy perces filmet vetítettek le a király tiszteletére, amelyet állva kellett végig nézni.

26167798_1711207762233492_9142883121353944801_n.jpg

kaja, kaja, kaja

Minden van, ami szem-szájnak ingere: thai, német, olasz, indiai, vegán, fast food - szóval bármi. Én imádom a thai ételeket, de egy hét rizs után egy jó carbonara igazán feldobta a hangulatomat! Nálam egyébként a tavalyi sláger a pad thai csirke volt (tudom, nem jó helyen vagyok, de nem szeretem a tengergyümölcseit, sőt, a halat se), idén viszont a green curry az abszolút kedvenc. Az egyetlen hiba, amit gyakran elkövetek, hogy nem szólok előre, kevés csípőssel kérném. Pedig így még valamennyire ehető lenne, ha thai stílusban készítik el, akkor az evés komplett sírásba torkollik könnyezéssel és orrfolyással. 

Szigetről szigetre: Koh Phangan

Ha Samuin vagyunk, érdemes ellátogatni a nagyjából 50 percnyi hajóútra található Koh Phanganra. A sziget leginkább a híres-hírhedt Full Moon partyról ismert (telihold, tengerpart és több tízezer részeg bulizó), de ezen kívül is nagyon szuper hely - személyes kedvencem lett. A gyönyörű, fehér homokos tengerpart az egyik legszebb, amit valaha láttam, a víz nagyon kellemes, kevésbé hullámzó, mint olykor Samuin (ez mondjuk teljesen időjárás függő), a hangulat pedig teljesen más, mint a sziget nagyobb testvérén. Haad Rinban laktunk, gyönyörű szállodában egy szikla tetején (Sea Breeze Resort Koh Phangan, erősen ajánlós!) , a szobánkból pedig nem csak a tengert, de a naplementét is végig tudtuk nézni. 

133.jpg

Olvastam korábban, hogy Koh Phanganon a thaiok utálják nem szeretik a turistákat, ezzel azonban egyáltalán nem értek egyet: a szállodában, de úgy alapból a szigeten is, mindenhol ugyanolyan kedvesen bántak velünk, mint máshol Thaiföldön. 

A motorozás itt is nagyon megy, de a sziget adottságai miatt sokkal veszélyesebbek az emelkedők és a lejtők (egyik másiknál komolyan átértékeltem az életem, hátha rossz vége lesz), úgyhogy tényleg csak tapasztaltaknak ajánlanám. 

191.JPG

Az éjszakai élet itt más hangulatú: beachbárok hosszú sora várja a bulizni vágyókat, sokkal fiatalabb korosztállyal. Az én abszolút kedvencem egy sky bar volt, amit két nagyon jófej európai srác vezet, itt minden este nagyon jó (túl jó?) hangulat volt. 

Hova tovább?

Koh Samui egy abszolút szerethető sziget, de számomra ez a közel egy hónap éppen elég volt arra, hogy most már új kalandokra vágyjak. Nem is kell sokáig várni erre, hiszen innen a következő úti célunk egy sokkal ismertebb hely lesz: Phuket. 

süti beállítások módosítása